Előjáték az Alapítványhoz

3:

3:

Seldon egyáltalán nem volt biztos abban, hogy találkozni fog magával a császárral. Úgy vélte, legjobb esetben is az udvari ranglétra valami negyed- vagy ötödrangú, jelentéktelen hivatalnoka fogadja majd, aki állítása szerint a császár nevében beszél.

Mégis, hányan láthatták valaha is a császárt? Mármint személyesen, nem a holovízión? Hányan találkoztak a hús-vér, kézzelfogható uralkodóval – a császárral, aki soha nem hagyta el a birodalmi birtokát, amelyen most ő, Seldon keresztülkocsikázott?

Ez a szám elenyészően csekély lehetett. Huszonötmillió lakott világ, mindegyiken milliárdnyi vagy még több emberi lakos – és mindezen emberi lények kvadrillióiból vajon hányan vethettek vagy vethetnek ezután akár egyetlen pillantást az élő császárra? Talán ezren?

És egyáltalán, érdekelt ez bárkit is? Hiszen a császár nem volt több a Birodalom jelképénél, akár az űrhajó és nap embléma – csak épp annál sokkal kevésbé elterjedt és valóságos. Mostanra nem a császár, inkább a mindenhová befurakodó katonái és hivatalnokai jelképezték a Birodalmat, amely egyre inkább fullasztó holtsúllyá vált az embereken.

Így történhetett hát, hogy amikor bekísérték egy kisebb méretű, bár pazarul berendezett szobába, és észrevett egy ablakbeugróban egy asztal szélén ülő, fiatalos kinézetű férfit, aki fél lábával a padlón támaszkodott, a másikat pedig lazán lóbálta az asztallap pereme fölött, Seldon egyszerre azon kezdett tűnődni: vajon miféle hivatalnok lehet, aki ilyen nyájasan és jóindulatúan méregeti őt. Jó párszor megtapasztalta már, hogy a kormányhivatalnokok – közülük is különösen a császári udvar közvetlen szolgálatában állók – folyamatosan gondterhelt képet vágnak, mintha az egész galaxis minden súlya az ő vállukat nyomná. És úgy tűnt, minél alacsonyabban helyezkednek el a ranglétrán, csak annál komorabb és fenyegetőbb az ábrázatuk.

Vagyis ez az alak biztosan magas rangú lehetett, és elég fényesen ragyoghatott rá a hatalom napja, mert nem érezte szükségét, hogy a felhős homlokkal ellensúlyozza azt.

Seldon nem volt benne biztos, hogy mennyire kellene megilletődöttnek éreznie magát, de úgy ítélte, a legjobb, ha csendben marad, és megvárja, amíg a másik szólal meg elsőként.

Ön Hari Seldon, ha nem tévedek – kezdte a hivatalnok. – A matematikus.

Seldon csak egy kurta „Igen, uram”-mal felelt, és tovább várt.

– A „felség” lenne a hivatalos megszólítás, de inkább hagyjuk – legyintett a fiatalember. – Utálom az üres formalitásokat. Mást se kapok, és már torkig vagyok vele. Most magunk vagyunk, úgyhogy egy kicsit kényeztetem magam, és kerülöm a szertartásosságot. Foglaljon helyet, professzor.

Seldon már a monológ elején ráébredt, hogy Cleon császárhoz, ezen a néven az elsőhöz van szerencséje, és érezte, hogy minden erő kifut belőle. Most, hogy alaposabban szemügyre vette, valóban felfedezni vélt némi hasonlóságot a hírekben folyamatosan megjelenő hivatalos holoképpel, ám Cleon azon impozáns öltözékben feszített, magasabbnak, nemesebbnek, kimértebbnek látszott. Erre most itt volt ő, a holokép eredetije, méghozzá teljes valójában, és valahogy egészen közönségesnek tűnt.

Seldon moccanni se mert.

A császár homloka enyhén ráncba szaladt, és parancsoláshoz szokott stílusban – amelytől, még ha olykor próbált is, akkor sem tudott még átmenetileg sem megszabadulni –, ellentmondást nem tűrően rászólt:

– Azt mondtam, üljön le! Abba a székbe! Most!

A megnémult Seldon sietve leült. Még arra sem tudta rávenni magát, hogy kinyögje: „Igenis, felség.”

Cleon elmosolyodott.

– Na, így már jobb. Most már beszélhetünk egymással, mint ember az embertársával, hisz végtére is azok vagyunk, ha félretesszük ezt a sok ceremóniát. Nem igaz, barátom?

– Ha császári felséged így méltóztatik gondolni, akkor így is van – felelte Seldon óvatosan.

– Jaj, ugyan már, mire ez a nagy körülményeskedés? Én egyenrangú félként kívánok beszélgetni. Mert örömömre szolgál. Úgyhogy kérem, tegyen a kedvemre.

– Igenis, felség.

– Egy egyszerű „igen” is elég. Hát sehogy sem tudok a közelébe férkőzni?

Cleon hosszan Seldonra meredt, aki eleven érdeklődést látott a tekintetében.

A császár végül így szólt:

– Nem úgy néz ki, mint egy matematikus.

Seldon végre képesnek érezte magát, hogy halványan elmosolyodjon.

– Nem tudom, hogy kellene egy matematikusnak kinéznie, császári fel…

Cleon figyelmeztetően felemelte a kezét, Seldonba fojtva a megtisztelő titulust.

– Azt hiszem, ősz hajúnak – felelte Cleon. – Talán szakállasnak. De mindenképpen öregebbnek.

– De még a matematikusoknak is kell valamikor fiatalnak lenniük.

– Igen, viszont akkor még nem híresek. Mire elérik, hogy a galaxis felfigyeljen rájuk, már olyanok, amilyennek az imént leírtam őket.

– Attól tartok, én egyáltalán nem vagyok híres.

– Mégis előadott az itteni szakmai konferencián.

– Sok más kollégámmal együtt. Közülük néhányan még nálam is fiatalabbak. És csak néhányunkra fordítottak bármennyi figyelmet.

– A jelek szerint az ön beszéde felkeltette néhány hivatalnokom figyelmét. Ha jól értettem, ön hisz abban, hogy lehetséges megjósolni a jövőt.

Seldon egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Úgy tűnt, folyton félreértelmezik a teóriáját. Talán jobb lett volna, ha egyáltalán meg sem jelenteti a tanulmányát.

– Valójában nem igazán – felelte. – Amit én tettem, az ennél jóval korlátozottabb. Számos rendszerben fennáll, hogy bizonyos feltételek teljesülése mellett kaotikus folyamatok mennek végbe. Ez azt jelenti, hogy egy adott pontból kiindulva gyakorlatilag lehetetlen megjósolni az események végső kimenetelét. Ez még az igen egyszerű rendszereknél is így van, azonban minél összetettebb egy rendszer, annál valószínűbb, hogy eluralkodik benne a káosz. Mindig is azt feltételezték, hogy az emberi társadalom bonyolultságához fogható bármely rendszer igen gyorsan kaotikussá, és ezáltal megjósolhatatlanná válik. Én viszont annyit tettem, hogy kimutattam: az emberi társadalom gondos tanulmányozása révén kiválasztható egy kiindulási pont, és megfelelő feltételezésekkel megfékezhető a zűrzavar. Ez bizonyos értelemben lehetővé tenné, hogy megjósoljuk a jövőt; persze nem teljes részletességében, csak nagy vonalakban; és nem teljes bizonyossággal, de kiszámítható matematikai valószínűségek szerint.

A császár figyelmesen hallgatta, majd így szólt:

– De akkor nem azt jelenti mindez, hogy rámutatott, miként látható előre a jövő?

– Ismét csak azt kell mondanom: nem igazán. Én csak annyit szemléltettem, hogy ez elméletileg lehetséges, de semmi többet. Ahhoz, hogy ennél többet tehessünk, először is ténylegesen választanunk kellene egy kiindulási pontot, majd helyes feltételezéseket kellene tennünk, továbbá meg kellene találnunk a módját, hogy belátható időn belül elvégezzük a szükséges számításokat. Az én matematikai gondolatmenetemben azonban semmi nem árulja el, hogy miként hajtsuk végre ezek bármelyikét. De még ha valamennyi lépést meg is tudnánk oldani, még akkor is, a legjobb esetben is csak bizonyos valószínűségek mérlegeléséig jutnánk. Ez pedig nem ugyanaz, mint megjósolni a jövőt; csupán találgatás arról, hogy mi történne valószínűleg. Minden sikeres politikus, üzletember, vagy bármely más hivatást űző személy rendszeresen végez ilyen jövőre vonatkozó becsléseket, méghozzá meglehetősen jól, különben nem járna sikerrel.

– De ők matematikai háttér nélkül teszik ezt.

– Így igaz. Az intuíciójukat használják.

– A megfelelő matematikai eszközök segítségével viszont bárki képes lenne felmérni a lehetőségeket. Nem csak azon ritka kevesek, akik figyelemre méltó intuitív képességeik révén sikeresek.

– Ez is igaz, de ismétlem: én csak azt bizonyítottam be, hogy maga a matematikai elemzés elméletileg lehetséges; azt egy szóval sem állítottam, hogy a gyakorlatban is alkalmazható.

– Hogy lehet valami lehetséges, de mégsem alkalmazható a gyakorlatban?

– Elméletileg lehetséges például, hogy ellátogassak a galaxis összes világára, és személyesen üdvözöljek mindenkit. Gyakorlatilag azonban ez sokkal több időt venne igénybe, mint ameddig élhetek. De még ha halhatatlan lennék, akkor is sokkal több új ember születne, mint ahányat az idősebbek közül fel tudnék keresni. És ami még fontosabb: az emberek többsége meghalna, mielőtt egyáltalán eljuthatnék hozzájuk.

– És efféle logika igaz a maga jövőt vizsgáló matematikájára is?

Seldon némi habozás után folytatta.

– Valószínűleg túl sokáig tartana megoldanunk a matematikai képleteket, még ha az egész univerzum méretű, hipersebességű számítógép állna is a rendelkezésünkre. Mire bármilyen értékelhető választ kapnánk, addigra annyi év telne el, hogy az egész helyzet jó eséllyel gyökeresen megváltozna, és értelmetlenné válna a kapott eredmény.

– Hát miért nem lehet egyszerűsíteni a folyamatot? – kérdezte Cleon metszően.

– Császári felség… – Seldon érezte, hogy a császár egyre hivatalosabban viselkedik, ahogy a tőle kapott válaszok egyre kevésbé nyerik el a tetszését, ezért ő is tiszteletteljesebb hangnemre váltott. – Kérem, méltóztasson arra gondolni, ahogy a tudósok a szubatomi részecskék problémáját kezelik. Mérhetetlen számú ilyen kvantumrészecske létezik, és ezek mindegyike random és előre megjósolhatatlan módon vibrál vagy mozog. Kiderült azonban, hogy e látszólag kaotikus folyamatok mögött valódi rendezettség rejlik, ezért kidolgozhatunk egy olyan kvantummechanikát, amely választ adhat valamennyi kérdésünkre, amelyet a megfelelő módon tudunk feltenni. A társadalom tanulmányozásakor az emberek töltik be a szubatomi részecskék szerepét, ezúttal azonban további járulékos tényezőt jelent az emberi elme. A kvantumrészecskék értelem nélkül mozognak; az emberek viszont nem. Ha pedig az elménk különféle viselkedéseit és indítékait is tekintetbe vennénk, az olyannyira túlbonyolítaná a rendszert, hogy egyszerűen nem lenne elég időnk mindent alaposan kidolgozni és kiszámítani.

– Nem lehet, hogy az elme működését is olyan mögöttes rend irányítja, mint a részecskék értelmetlen mozgását?

– Talán, felség. A matematikai analízisem hallgatólagosan feltételezi, hogy mindennek valamiféle rend szolgál az alapjául, tűnjék bármilyen rendezetlennek is egy adott jelenség. Arra viszont nem nyújt semmilyen támpontot, hogy miként ismerhető fel ez az alapvető rend. Gondolja csak meg, felség. Huszonötmillió világ, mindegyik a maga jellegzetesen egyedi vonásaival és kultúrájával. Mind jelentősen eltér az összes többitől, és mindegyik milliárd, vagy még több emberi lényt foglal magában, amelyek mindegyike egyéni elmével rendelkezik, továbbá az összes ismert világunk megszámlálhatatlan módokon és kombinációkban érintkezik a többivel! Elméletileg bármennyire is lehetséges egy pszichohistóriai elemzés, nem valószínű, hogy a gyakorlatban is kivitelezhető lenne.

– Mit ért pszichohistóriai elemzés alatt?

– A „pszichohistória” szóval a jövőre vonatkozó matematikai valószínűségek átfogó elméleti elemzésére és értékelésére utalok.

A császár hirtelen talpon termett, hosszú léptekkel a szoba túlsó végébe sietett, majd megfordult, visszaviharzott, és megtorpant a még mindig ülő Seldon előtt.

– Álljon fel! – utasította.

Seldon engedelmeskedett, és felnézett a nála némileg magasabb császárra. Igyekezett rezzenéstelenül állni az uralkodó tekintetét.

– Ez a maga pszichohistóriája… – szólalt meg végül Cleon. – Ha a gyakorlatban is kivitelezhetővé lehetne tenni, az nagyon hasznos volna, nem igaz?

– Igen, az nyilvánvalóan rendkívül értékes lenne. Ha tudnánk, mit tartogat számunkra a jövő, akár csak a legáltalánosabb valószínűségek szintjén is, az új és csodás útmutatóként szolgálna a tetteinkhez; olyan lehetőséget kínálna, ami az emberiségnek eddig még soha nem állt a rendelkezésére. De persze… – tétován elhallgatott.

– Igen? – nógatta Cleon türelmetlenül.

– Nos, úgy tűnik, néhány döntéshozót leszámítva, a nagy nyilvánosság nem tudhatná meg egy ilyen pszichohistóriai elemzés eredményeit.

– Nem tudhatná meg?! – kiáltott fel Cleon meglepetten. – Miért?

– A válasz világos. Hadd próbáljam megmagyarázni. Ha elkészítenénk egy pszichohistóriai elemzést, és az eredményeket nyilvánosságra hoznánk, az emberek különféle érzelmi és egyéb reakciói tüstént eltorzulnának a kapott információktól. Így a jövő ismerete nélkül születő érzéseken és reakciókon alapuló egész pszichohistóriai elemzés gyakorlatilag értelmetlenné válna. Érti, felség?

A császár hangosan felnevetett, és felragyogott a szeme.

– Csodálatos!

Örömében Seldon vállára csapott, és a tudós kissé megtántorodott az ütéstől.

– Hát nem érti, ember? – lelkendezett Cleon. – Nem látja? Itt jön a maga értéke. Nem kell, hogy megjósolja a jövőt. Csak válasszon ki egyet… egy jó és hasznos jövőt… és tegyen olyan megállapításokat, amelyek úgy módosítják az emberek érzelmeit és reakcióit, hogy automatikusan megvalósuljon az a jövő, amit beharangozott. Jobb megteremteni egy üdvös jövőt, mint megjósolni egy rosszat.

Seldon a homlokát ráncolta.

– Értem, mire céloz, felség. De attól tartok, ez éppúgy lehetetlen.

– Lehetetlen?

– Nos, legalábbis nem praktikus. Nem érti? Ha nem indulhatunk ki az emberi érzelmekből és reakciókból, és nem jósolhatjuk meg az általuk előidézett jövőt, akkor ennek a fordítottját sem tehetjük. Nem indulhatunk ki egy adott jövőből, és nem vezethetjük vissza abból, hogy mely emberi érzések és reakciók idézték elő.

Cleon ismét frusztráltnak tűnt. Ajka vékony vonallá préselődött.

– Hát a dolgozata? Így nevezik, ugye? Az értekezése…? Akkor annak mi haszna?

– Az csupán egy matematikai levezetés volt. Egy a matematikusok számára érdekes kérdést elemzett, de meg sem fordult a fejemben, hogy bármi gyakorlati haszna lehetne.

– Ezt visszataszítónak találom – fakadt ki Cleon dühösen.

Seldon alig észrevehetően vállat vont. Minden eddiginél tisztábban látta már, hogy nem lett volna szabad benyújtania a dolgozatát, és megtartania az előadást. Mi lesz vele, ha a császár a fejébe veszi, hogy a bolondját járatták vele?

És valóban: Cleon szemlátomást nem állt messze attól, hogy kezdje ezt hinni.

– Mindazonáltal – folytatta –, mi lenne, ha mégis előrejelzést kellene adnia a jövőről, akár matematikailag alátámasztva, akár nem; olyan jövendöléseket, amelyekről azok a kormányhivatalnokok, akik szakértői az emberek valószínűsíthető viselkedésének, úgy ítélik, hogy hasznos reakciókat válthatnak ki a tömegekből?

– De miért kellenék én ehhez? Azok a kormányhivatali szakértők maguk is megjósolhatják, amit helyesnek vélnek, és nincs szükségük ehhez semmiféle közvetítőre.

– Igen, de a kormányhivatalnokok nem tudnák olyan hatékonyan megtenni ezt. Hiszen időnként megkockáztatnak bizonyos kijelentéseket. És az emberek nem feltétlenül hisznek nekik.

– Akkor nekem miért hinnének?

– Mert ön matematikus. Ön kiszámította a jövőt, és nem… nem csak megsejtette… ha ez rá a megfelelő szó.

– De nem tehettem volna ilyet.

– Ki tudhatná ezt? – Cleon résnyire húzott szemmel méregette.

Mindketten elhallgattak. Seldon úgy érezte, sarokba szorították. Ha nyílt parancsot kapna a császártól, vajon biztonsággal visszautasíthatná-e? Ha nemet mondana, talán börtönbe vetnék vagy kivégeznék. Persze nem tárgyalás nélkül, de rendkívül nehezen szánná rá magát bármely törvényszék, hogy nyíltan szembeszegüljön egy zsarnoki kormányzat szándékával, különösen, ha az magának a hatalmas Galaktikus Birodalom császárának vezetése alatt áll.

– Nem válna be – jelentette ki végül.

– Miért nem?

– Ha arra kérnének, hogy olyan homályos általánosságokat jósoljak meg, amelyek jó, ha e nemzedék, és talán a rákövetkező letűnése után következhetnek be, azt talán megúszhatnánk, másrészt viszont a közönség nem sok figyelmet fordítana ránk. Hiszen mit törődnének holmi száz vagy kétszáz évvel később elérkező fényes jövő homályos ígéreteivel?

– Ahhoz, hogy valódi eredményeket érjünk el – folytatta Seldon –, a közeljövő eshetőségeiről kellene jóslatokba bocsátkoznom. Olyasmikről, amik személyesen is érintik őket. A nagyközönség csak az ilyesmire reagálna. Előbb vagy utóbb azonban, és inkább előbb, az egyik ilyen beharangozott ígéret nem, vagy nem úgy teljesülne, és a szavahihetőségemnek azon nyomban vége lenne. Ezzel együtt akár még felséged népszerűsége is csorbát szenvedhetne, és ami a legrosszabb, senki nem támogatná többé a pszichohistória továbbfejlesztését, ezért esély sem lenne rá, hogy bármi jó süljön ki belőle, ha a jövőbeli matematikai felismeréseink segítenének is közelebb hozni azt a gyakorlati alkalmazások világához.

Cleon lehuppant egy székbe, és rosszallóan meredt Seldonra.

– Ez minden, amit maguk, matematikusok tudnak? Ragaszkodnak az elméleteik gyakorlati alkalmazásának lehetetlenségéhez?

– Ön az, felség, aki lehetetlenségekhez ragaszkodik – jegyezte meg Seldon halk kétségbeeséssel.

– Hadd tegyem próbára, barátom. Tegyük fel, hogy arra kérem, a matematikája segítségével árulja el, hogy vajon merénylet áldozata leszek-e valamikor. Arra mit mondana?

– Még ha a pszichohistória tökéletesen működne is, az én matematikai rendszerem akkor sem adna választ egy ilyen konkrét kérdésre. A világ minden kvantummechanikája sem teszi lehetővé egyetlen különálló elektron egyedi viselkedésének megjósolását, csak sok elektron átlagáét.

– Ön jobban ismeri a matematikáját, mint én. A képzettsége alapján tippelje meg. Merénylet áldozata leszek egy nap, vagy nem?

– Ön most csapdát állít nekem, felség – felelte Seldon halkan. – Vagy árulja el, hogy milyen választ szeretne hallani, és megkapja tőlem, vagy méltóztasson engedélyt adni, hogy szabadon, bármilyen büntetés nélkül elmondhassam a véleményemet.

– Beszéljen szabad akarata szerint.

– A becsületszavára?

– Tán adjam írásba? – kérdezte Cleon gúnyosan.

– Az adott szava nekem bőven elegendő – biztosította Seldon elszoruló szívvel, mert egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valóban így van-e.

– A becsületszavamra.

– Nos, akkor elmondhatom, hogy az elmúlt négy évszázadban a császárok csaknem fele orgyilkosság áldozata lett. Ebből pedig arra következtetnék, hogy ennek az esélye felséged esetében is durván fele-fele.

– Bármelyik bolond megadhatta volna ezt a választ – fanyalgott Cleon megvetően. – Ehhez igazán nem kell matematikusnak lenni.

– De hát már többször megmondtam, felség, hogy az én matematikai módszerem nem alkalmas gyakorlati problémák megoldására.

– Még annyit sem tételezhet fel, hogy tanultam a balszerencsés elődeim hibáiból?

Seldon vett egy nagy levegőt, és belevágott a magyarázatba.

– Nem, felség. Egész történelmünk arról tanúskodik, hogy nem tanulunk a múlt hibáiból. Például, beengedett ide magánkihallgatásra. Mi lett volna, ha netán azt forgatom a fejemben, hogy megölöm?… Természetesen szó sincs ilyesmiről, felség – tette hozzá sietve.

Cleon vidáman elmosolyodott.

– Barátom, nem számol az alaposságunkkal… sem a technológiai vívmányainkkal. Gondosan tanulmányoztuk a múltját, az egész személyi aktáját. Amikor megérkezett, átvilágítottuk. Kielemeztük az arckifejezését, egész testbeszédét, hanglenyomatát. Részletesen felmértük az érzelmi állapotát. Gyakorlatilag azt is tudtuk, mire gondol éppen. Ha a legkisebb kétség felmerült volna az ön ártalmatlanságát illetően, egyáltalán nem engedték volna a közelembe. Ami azt illeti, mostanra valószínűleg már nem is élne.

Seldont a rosszullét környékezte, de elszántan folytatta.

– Egy kívülállónak mindig is nehéz volt a császár színe elé jutni, még kevésbé fejlett technológia mellett is. Ne feledjük azonban, hogy csaknem minden merénylet belső, palotai puccs során történt. A császárhoz legközelebb állók azok, akik a legnagyobb veszélyt jelentik rá. Ez ellen pedig a leggondosabb külső átvizsgálás sem segít. Ami pedig a saját hivatalnokait, testőreit, és belső bizalmasait illeti, nem bánhat minddel úgy, ahogy velem.

– Mindezt én is tudom, legalább annyira, mint ön – biztosította Cleon hűvösen. – A válaszom az, hogy én igenis méltányosan bánok a körülöttem lévőkkel, és nem adok semmi okot a neheztelésükre.

– Ez ostoba… – kezdte Seldon, majd zavarba jött, és elhallgatott.

– Gyerünk, folytassa – sürgette Cleon dühösen. – Engedélyt adtam rá, hogy szabadon beszéljen. Miért vagyok ostoba?

– Bocsánat, felség, csak valahogy kicsúszott a számon. Azt akartam mondani, „mellékes”. Mármint, nem számít, hogyan bánik a bizalmasaival. Bizonyára gyanakszik. Ez nagyon is része az emberi természetünknek. Elég egy gondatlan szó, például amit én véletlenül elejtettem az imént, vagy egy óvatlan gesztus, egy kétes arckifejezés, mire felséged gyanakodni kezd, és máris tartózkodóbbá válik. A gyanúnak pedig az árnyéka is mozgásba lendít egy ördögi kört. A bizalmasa megneheztel a látható gyanakvásért, és megváltozik a viselkedése, bármennyire igyekszik is elkerülni azt. Felséged ezt megérzi, még jobban gyanakodni kezd, és végül bekövetkezik vagy az ő kivégzése, vagy a félreállítása, vagy az ön meggyilkolása. Olyan folyamat ez, amely rendre elkerülhetetlennek bizonyult az utóbbi négy évszázad uralkodóinál, és ez csak az egyik jele annak, hogy egyre nehezebb megfelelően irányítani a Birodalom ügyeit.

– Akkor hát nem tehetek semmit, hogy megakadályozzam a merényletet.

– Nem, felség – felelte Seldon. – Másrészt viszont szerencsésnek is bizonyulhat.

Cleon türelmetlenül dobolni kezdett az ujjaival a széke karfáján.

– Maga egészen hasznavehetetlen a számunkra, és a pszichohistóriája is – jelentette ki nyersen. – Most távozzék. – Azzal a császár elfordította róla a tekintetét, és hirtelen sokkal idősebbnek nézett ki harminckét événél.

– Előre megmondtam, felség, hogy a matematikámnak nem veszi hasznát. Fogadja legőszintébb bocsánatkérésem.

Seldon próbált meghajolni, de valami számára észrevétlen jelre belépett két testőr, és kivezették.

Cleon hangja még utánuk szólt a fejedelmi fogadószobából.

– Vigyétek vissza oda, ahonnan hoztátok.