Robotok és birodalom

4-1

Gladia 08:15-kor lépett be a nappaliszobába. Szándékosan – és némi rosszindulattal – határozott úgy, hogy megvárakoztatja Mandamust (akinek mostanra vonakodva bár, de megtanulta a nevét). A megjelenésére is nagy gondot fordított. Évek óta most először rosszul érezte magát szürkülő haja miatt, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak követte volna a hajszínszabályozás szinte általánosnak nevezhető aurorai gyakorlatát. Hiszen ha a tőle telhető módon fiatalon és vonzóan fest, azzal még kényelmetlenebb helyzetbe hozza Amadirónak ezt a talpnyalóját.

Eltökélte, hogy első látásra ellenszenvesnek fogja találni a férfit, közben azonban állandóan ott volt a nyomasztó érzés, hogy látogatója esetleg fiatal és jóképű, és vidám arcán ragyogó mosoly villan, amikor belép, ő pedig akarata ellenére vonzalmat érez majd iránta.

Mindezek után megkönnyebbült, amikor meglátta. A férfi ugyan fiatal volt, még valószínűleg nem töltötte be első fél évszázadát, de nem sikerült a legjobbat kihoznia belőle. Magas volt, Gladia úgy száznyolcvanöt centiméteresnek becsülte, de túlságosan sovány, ami pókszerű megjelenést kölcsönzött neki. A haja egy kicsit túl sötét volt egy auroraihoz, a szeme fakó mandulaszín, az arca túl hosszúkás, az ajkai túl keskenyek, a szája túl széles, a bőre nem elég világos. Az igazán fiatalos külsőtől azonban leginkább az arcán ülő merev, humortalan kifejezés fosztotta meg.

Gladiának hirtelen az Aurorán annyira divatos történelmi regények jutottak eszébe (ezek kivétel nélkül mind a primitív Földön játszódtak, ami igen különösen hatott egy olyan világban, amely egyre jobban gyűlölte a földlakókat), és azt gondolta: Hiszen ez egy puritán mintaképe.

Annyira megkönnyebbült, hogy majdnem el is mosolyodott. A puritánokat általában gazfickóként ábrázolták, és akár az volt ez a Mandamus, akár nem, mindenképpen jól jött, hogy legalább annak néz ki.

Amikor azonban megszólalt, Gladia enyhe csalódást érzett, a férfi hangja ugyanis lágy volt, és határozottan dallamos. (Ahhoz, hogy igazán megfeleljen a sztereotípiának, orrhangon kellett volna megszólalnia.)

– Gremionis asszony? – köszöntötte a látogató.

Az asszony óvatosan leereszkedő mosollyal nyújtott kezet neki.

– Mandamus úr. Kérem, szólítson Gladiának. Mindenki így szólít.

– Tudom, hogy hivatalosan a keresztnevét használja…

– Mindig azt használom. A házasságom pedig több évtizeddel ezelőtt barátságos módon véget ért.

– Úgy tudom, hosszú ideig tartott.

– Nagyon hosszú ideig. Nagyon sikeres volt, de előbb-utóbb még a nagy sikerek is természetes véget érnek.

– Hát igen – felelte Mandamus kenetteljesen. – Ha a vég után is erőltetjük, a siker könnyen kudarcba fordul.

Gladia bólintott, és halvány mosollyal így felelt:

– Micsoda bölcsesség ilyen fiatal korban. De ne menjünk be inkább az étkezőbe? Készen vár bennünket a reggeli, és biztosan így is sokáig várattam.

Mandamus arrafelé fordult, amerre Gladia mutatott, és lépteit az övéhez igazította; az asszony csak ekkor vette észre a férfit kísérő két robotot. Gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy egy aurorai bárhová robotkíséret nélkül menjen, ám amíg a robotok mozdulatlanul álltak, az auroraiak szeme nem akadt meg rajtuk.

Gladia gyors pillantást vetett rájuk, és megállapította, hogy új modellek, és nyilván drágák. Ruhaimitációjuk gondosan kidolgozott, és bár nem Gladia tervezte, első osztályú volt. Az asszony kénytelen volt magában vonakodva elismerni ezt. Egyszer majd ki kell derítenie, kinek a munkája, mert nem volt ismerős számára, és könnyen lehet, hogy új és veszélyes versenytárs bukkant fel a színen. Önkéntelenül is csodálattal töltötte el, hogy bár a ruhaimitáció stílusa határozottan ugyanaz volt a két robot esetében, mindkettőn sikerült megőrizni az egyéni jelleget. Nem lehetett összetéveszteni őket.

Mandamus elkapta a pillantását, és nyugtalanító éleslátással értelmezte a kifejezését. (Intelligens, gondolta Gladia csalódottan.) A férfi így szólt:

– A robotjaim exodizájnját egy fiatalember készítette, aki az intézetben dolgozik, és még nem szerzett magának nevet a szakmában. De be fog futni, nem gondolja?

– Egészen biztosan – bólintott Gladia.

Gladia nem számított semmilyen komoly megbeszélésre, míg nem végeznek a reggelivel. A rossz modor netovábbjának számított, ha valaki étkezés közben közhelyeken kívül másról is beszél, és Gladia gyanította, hogy Mandamusnak nem erőssége a közhelyek puffogtatása. Ott volt persze az időjárás. Szóba is került az eső legutóbbi rohama, amely már szerencsére véget ért, és a közeledő száraz évszak kilátásairól is beszélgettek. Elhangzott a vendéglátó házának szinte kötelező jellegű dicsérete, amit Gladia gyakorlott szerénységgel fogadott. A kisujját sem mozdította, hogy könnyítsen a férfi zavarán, és hagyta, hogy minden segítség nélkül kutasson témák után.

Mandamus tekintete végül Daneelre tévedt, aki csendben és mozdulatlanul állt a falmélyedésében. A férfinak sikerült felülkerekednie aurorai közönyén, és a szemében őszinte érdeklődés csillant.

– Ah! – szólalt meg. – Nyilván a híres R. Daneel Olivaw. Teljességgel összetéveszthetetlen. Igen figyelemreméltó példány.

– Rendkívül figyelemreméltó.

– Most már az öné, ha nem tévedek? Fastolfe végakarata szerint?

– Doktor Fastolfe végakarata szerint, igen – felelte Gladia, enyhén megnyomva a titulust.

– Megdöbbentőnek tartom, hogy az intézet humanoid robotsorozata ilyen kudarcot vallott. Ön nem tűnődött el ezen?

– Hallottam róla – mondta Gladia óvatosan. (Lehet, hogy erre próbált kilyukadni a látogatója?) – Nem rémlik, hogy túl sok időt töprengtem volna ezen.

– A szociológusok a mai napig próbálják megérteni a dolgot. Nekünk az intézetben természetesen azóta sem sikerült túllépnünk a csalódáson. Olyan természetes fejlődési lépésnek tűnt. Néhányan közülünk úgy gondolják, hogy Fa… Doktor Fastolfe-nak esetleg köze lehetett hozzá.

(Másodszor nem követte el a hibát, gondolta Gladia. Összeszűkült a szeme, és felébredt benne az ellenszenv; szóval a fickó azért jött el hozzá, hogy olyan információkat puhatoljon ki, amelyek ártalmasak lehetnek szegény jó Hanra nézve.)

– Aki ezt gondolja, bolond – közölte csípősen. – Ha ön is így gondolja, akkor sem keresek más kifejezést a kedvéért.

– Én nem tartozom azok közé, akik így gondolják, nagyrészt azért, mert nem tudom, mit tehetett volna dr. Fastolfe, hogy előidézze a kudarcot.

– Miért kellett volna bárkinek bármit is tennie? Az emberek egyszerűen nem kértek belőlük. Egy robot, amelyik úgy néz ki, mint egy férfi, versenyezni fog a férfiakkal, amelyik pedig úgy, mint egy nő, a nőkkel, és a verseny kényelmetlenül szoros lesz. Az auroraiak nem akartak versenytársakat. Szükséges tovább kutakodnunk?

– Versengés szexuális értelemben? – kérdezte Mandamus nyugodtan.

Gladia egy rövid időre farkasszemet nézett a férfival. Vajon a férfi tudott róla, hogy ő réges-régen szerelmes volt Janderbe, a robotba? És ha igen, számított ez egyáltalán?

Mandamus arckifejezésében semmi sem árulkodott arról, hogy bármi többet értett volna alatta a szavak felszíni jelentésén túl.

– Versengés minden értelemben – felelte végül Gladia. – Ha dr. Han Fastolfe bármit is tett azért, hogy ez legyen az általános benyomás, akkor az az volt, hogy túlságosan emberire tervezte a robotjait, de nem lehetett másképp.

– Úgy látom, mégiscsak gondolkodott a dolgon – mondta Mandamus. – Csak az a baj, hogy a szociológusok szerint ez a félelem az emberi külsejű robotokkal való versengéstől túlságosan leegyszerűsítő magyarázat. Önmagában nem elég, viszont nem utalnak bizonyítékok semmiféle más, jelentős ellenérzésre mint motivációra.

– A szociológia nem éppen egzakt tudomány – jegyezte meg Gladia.

– Ugyanakkor nem is teljességgel inegzakt.

Gladia vállat vont.

Mandamus rövid szünet után így folytatta:

– Bárhogy történt is, megakadályozott bennünket abban, hogy megfelelően megszervezzük a gyarmatosító expedíciókat. Az előkészítő munkát elvégző humanoid robotok nélkül…

Még nem fejezték be a reggelit, de Gladia látta, hogy Mandamus képtelen tovább kerülgetni a komoly témát.

– Magunk is mehettünk volna – szólalt meg.

Ezúttal Mandamuson volt a vállrándítás sora.

– Túl nehéz lett volna. Ráadásul azok a rövid életű, barbár földlakók az ön dr. Fastolfe-jának az engedélyével úgy elárasztottak minden kezük ügyébe eső bolygót, mint az éhes rovarok.

– Bőven akad még alkalmas bolygó. Több millió. És ha ők képesek rá…

– Persze hogy képesek rá! – kiáltott fel Mandamus váratlan szenvedéllyel. – Életekbe kerül ugyan, de mit számítanak nekik az életek? Egy évtized elvesztése, ennyi az egész, és többmilliárdnyian vannak.

– Ha egymillióan meghalnak a gyarmatosítás során, kinek tűnik fel, kit érdekel? Senkit.

– Biztos vagyok benne, hogy érdekli őket.

– Badarság. A mi életünk hosszabb, tehát értékesebb, és mi természetes módon óvatosabban bánunk vele.

– Vagyis itt ülünk, és nem teszünk egyebet, mint a földi telepeseket ócsároljuk, amiért készek kockára tenni az életüket, és ennek köszönhetően a jelek szerint az övék lesz a Galaxis.

Gladia maga sem volt tudatában, hogy ennyire a telepesek pártján áll, de olyan hangulatban volt, hogy mindenképpen ellent akart mondani Mandamusnak, és miközben beszélt, önkéntelenül is azt érezte, hogy a pusztán ellenszegülésnek szánt kijelentése talán az érzéseit tükrözi. Amellett Fastolfe-tól is hasonló megállapításokat hallott élete utolsó, elkeseredésben töltött éveiben.

Gladia jelzésére az asztalt gyorsan és hatékonyan leszedték. Folytathatták volna a reggelit, a beszédtéma és a hangulat azonban már alkalmatlan volt a civilizált étkezéshez.

Visszamentek a nappali szobába. Mandamus robotjai követték őket, ahogy Daneel és Giskard is, és mindegyikük keresett magának egy falmélyedést. (Mandamus egyetlen megjegyzést sem tett Giskardra, gondolta Gladia, de hát miért is tett volna? Giskard régimódi volt, sőt primitív, és Mandamus gyönyörű példányai mellett teljesen jelentéktelennek hatott.)

Gladia helyet foglalt, és keresztbe vetette a lábait. Tisztában volt vele, hogy átlátszó, testére simuló öltözéke előnyösen emeli ki még mindig fiatalos alakját.

– Megtudhatnám, milyen okból kívánt találkozni velem, dr. Mandamus? – kérdezte, mert nem akarta tovább halogatni a dolgot.

– Sajnos az a rossz szokásom, hogy étkezés után az emésztésem javítása érdekében gyógyszeres rágógumit rágok. Van kifogása ellene?

– Zavarónak találnám – felelte Gladia mereven.

(Ha nem rághat, talán kellemetlenül érinti majd. Különben is, tette hozzá magában Gladia fölényesen, az ő korában nem kellene, hogy gyógyszerrel javítsa az emésztését.)

Mandamus már félig előhúzott a tunikája mellényzsebéből egy kicsiny, hosszúkás csomagot. A csalódottság jele nélkül visszatolta a helyére, és azt dünnyögte: – Természetesen.

– Azt kérdeztem, dr. Mandamus, hogy milyen okból kívánt találkozni velem.

– Valójában két oka is van, Gladia asszony. Az egyik személyes jellegű, a másik pedig államügy. Volna kifogása ellene, ha a személyes okkal kezdeném?

– Hadd mondjam meg őszintén, dr. Mandamus, hogy nehezen tudom elképzelni, miféle személyes ügyünk lehetne nekünk kettőnknek. A Robotikai Intézetben dolgozik, nem igaz?

– Így van.

– És mint értesültem róla, közel áll Amadiróhoz.

– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Doktor Amadiróval dolgozhatok – bólintott a férfi, és kissé megnyomta a doktor szót.

(Szóval visszaadja, gondolta Gladia, csakhogy én nem veszem fel.)

– Amadiro és én húsz évtizeddel ezelőtt kapcsolatba kerültünk egy ügy miatt, és ez felettébb kellemetlen epizód volt. Azóta soha, semmilyen formában nem léptünk kapcsolatba egymással. Ahogy önnel mint közeli munkatársával sem kerültem volna semmiféle kapcsolatba, ha nem győznek meg róla, hogy a megbeszélésünk esetleg fontos lehet. Személyes ügyek azonban egészen biztosan nem teszik fontossá számomra. Továbbléphetünk tehát az államügyre?

Mandamus lesütötte a szemét, és az arcán halvány pír jelent meg, ami akár a zavar jele is lehetett.

– Ez esetben hadd mutatkozzam be újra. A nevem Levular Mandamus, és Santirix és Gladia Gremionis szépunokája, az ön ötödfokú leszármazottja vagyok. Másképpen fogalmazva ön a szépanyám.

Gladia hevesen pislogott, és remélte, hogy nem látszik olyan döbbentnek, mint amilyennek érzi magát (ám ebben nem igazán járt sikerrel). Természetesen voltak leszármazottai, és miért ne lehetett volna az egyikük éppen ez az ember?

De csak ennyit mondott:

– Biztos ebben?

– Egészen biztos vagyok. Családfakutatást végeztettem. Végül is előbb-utóbb valószínűleg magam is szeretnék majd gyerekeket, és ahhoz úgyis kötelező lesz ez a vizsgálat. Ha érdekli, a közöttünk lévő leszármazási minta F-N-N-F.

– Vagyis ön a fiam lányának a lányának a fiának a fia?

– Igen.

Gladia nem kérdezett rá több részletre. Egy fia és egy lánya volt. Tökéletesen kötelességtudó anya volt, de a gyerekei a megfelelő idő elteltével függetlenedtek tőle. Ami a fián és a lányán túli leszármazottait illette, róluk tisztességes űrlakó szokás szerint soha nem kérdezősködött, és nem is érdekelték. Most, hogy mégis találkozott az egyikükkel, eléggé űrlakó volt ahhoz, hogy továbbra se érdekelje.

Ettől a gondolattól visszanyerte az egyensúlyát. Hátradőlt a székében, és ellazult.

– Rendben – mondta. – Ön az ötödfokú leszármazottam. Ha ez a személyes ügy, amit szeretne megbeszélni velem, nincs semmi jelentősége.

– Tökéletesen megértem, ősanyám. Nem is magáról a családfámról szeretnék beszélni önnel, de ez megalapozza a dolgot. Az a helyzet, hogy dr. Amadiro is tud erről a rokoni kapcsolatról. Legalábbis ezt gyanítom.

– Valóban? És ez mégis hogy lehet?

– Úgy vélem, szép csendben mindenkinek megvizsgálja a családfáját, aki az intézetbe jön dolgozni.

– De miért?

– Hogy olyan dolgokra bukkanjon, mint amilyenre az én esetemben is bukkant. Bizalmatlan ember.

– Nem értem. Az, hogy ön az ötödfokú leszármazottam, miért bírna nagyobb jelentőséggel az ő számára, mint az én számomra?