Robotok és birodalom

2. Az ős?

Emlékek!

Persze mindig ott vannak, de általában rejtve maradnak. Aztán néha, a megfelelő hatásra hirtelen a felszínre bukkannak, élesen, ragyogó színekben pompázva, tele mozgással, tele élettel.

Megint fiatal volt, fiatalabb, mint az előtte álló férfi; elég fiatal ahhoz, hogy tragédiát és szerelmet éljen meg; tetszhalott élete a Solarián ekkor érte el a tetőpontját, az első férfinak a keserű végzetében, akire a „férjeként” gondolt. (Nem, nem fogja kimondani a nevét, még most sem, még gondolatban sem.)

Akkori életét azonban még ennél is jobbam meghatározták a második nem-férfival – rá csak így gondolt – töltött hónapok viharos érzelmei. Akkor kapta Jandert, a humanoid robotot, aki teljesen, minden értelemben az övé lett, míg első férjéhez hasonlóan hirtelen el nem veszítette őt is.

Aztán ott volt Elijah Baley, aki soha nem volt a férje, akivel csak kétszer találkozott, két év különbséggel, és mindkétszer csak néhány nap néhány órája erejéig. Elijah, akinek az arcát egyszer megérintette kesztyű nélkül, és valósággal lángra lobbant tőle; akinek a meztelen testét később a karjaiban tartotta, és ettől végre egyenletes, kitartó tűz gyúlt benne.

Majd a harmadik férj, akivel nyugalmat és békét talált, aki mellett a nyomorúság hiányáért a diadal hiányával fizetett, és aki mellett az újraélés elől a kitartó feledésbe menekült.

Míg egy napon (nem tudta teljes bizonyossággal, melyik nap volt az, amelyik így felforgatta az eseménytelen, félálomban töltött éveket) Han Fastolfe engedélyt nem kért rá, hogy meglátogassa, és át nem jött hozzá a szomszédban álló házából.

Gladia némi nyugtalansággal fogadta, mert tudta, hogy a férfi túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy csak egy könnyed társalgás kedvéért tegye tiszteletét nála. Még csak öt év telt el a válság óta, amely Hant az Aurora vezető államférfijává emelte. Bár hivatalosan nem viselte a címet, ő volt a bolygó de facto elnöke és az űrlakóvilágok igazi vezetője. Alig maradt ideje arra, hogy emberi lényként viselkedjen.

Megviselték azok az évek, ahogy az utánuk következők is, és végül megkeseredve halt meg, abban a meggyőződésben, hogy kudarcot vallott, holott egyetlen csatát sem veszített el. Kelden Amadiro viszont, aki vereséget szenvedett, ereje teljében élt tovább, kiváló példaként arra, hogy sokszor a győzelem jelent nagyobb terhet.

Fastolfe mindvégig halk szavú és türelmes maradt, sohasem panaszkodott, de még Gladia is tudta – pedig őt hidegen hagyta a politika, és nem érdekelték a vég nélküli hatalmi játszmák –, hogy a bolygót csak szakadatlan, kemény munkával és lankadatlan éberséggel képes kézben tartani, és ez megfosztja mindentől, ami miatt érdemes élni, és hogy csak azért ragaszkodik – vagy kénytelen ragaszkodni – ehhez a hatalomhoz, mert ott lebeg a szeme előtt valamiféle homályos elképzelés a jóról. Hogy kinek a javáról? Az Auroráéról? Az űrlakókéról? Vagy egyszerűen valami megfoghatatlan, eszményi Jó délibábját kergette?

Gladia nem tudta. És nem is merte megkérdezni.

De ez csak öt évvel a válság után történt. Fastolfe még fiatal, reményekkel teli férfiú benyomását keltette, nem különösebben szép, de kellemes arca pedig még képes volt a mosolyra.

– Van egy üzenetem számodra, Gladia.

– Remélem, jó hír – felelte ő udvariasan.

A férfi magával hozta Daneelt. A régi sebek gyógyulásának jele volt, hogy Gladia őszinte vonzalommal, fájdalom nélkül tekintett a robotra, pedig az a legjelentéktelenebb részletektől eltekintve mindenben az ő halott Jandere pontos mása volt. Képes volt beszélgetni vele, pedig Daneel majdnem Jander hangján válaszolt. A fekély öt év alatt nagyrészt felszívódott, a fájdalom alábbhagyott.

– Remélem – bólintott Fastolfe, és szelíden elmosolyodott. – Egy régi barát küldi.

– De jó is az, ha vannak az embernek régi barátai – felelte erre Gladia, és igyekezett nem cinikusnak hangzani.

– Elijah Baley.

Az öt év hirtelen semmivé lett, és a feltörő emlékek éles fájdalommal hasítottak belé.

– Jól van? – kérdezte egy teljes percnyi döbbent csend után Gladia fojtott hangon.

– Nagyon jól. És ami még fontosabb, itt van a közelben.

– A közelben? Az Aurorán?

– Az Aurora körüli pályán. Tudja, hogy nem kaphat leszállási engedélyt, még akkor sem, ha minden befolyásomat latba vetem. Legalábbis úgy gondolom, hogy tudja. Látni szeretne téged, Gladia. Azért engem keresett meg, mert úgy véli, meg tudom szervezni, hogy ellátogass a hajójára. Azt hiszem, ennyit el tudok intézni, de csak akkor, ha te is így kívánod. Így kívánod?

– Nem tudom. Olyan hirtelen jött ez az egész, nem tudom átgondolni.

– És ösztönösen sem tudod? – Fastolfe várt egy kicsit, majd hozzátette: – Őszintén, Gladia, hogy jöttök ki Santirixszel?

Gladia zavartan bámult rá, mintha először nem értené a hirtelen témaváltást. Aztán felfogta.

– Jól – válaszolta.

– Boldog vagy?

– Nem vagyok… boldogtalan.

– Ez nem hangzik éppen mámoros szerelemnek.

– Mégis meddig tarthat a szerelmi mámor, még ha valóban arról is van szó?

– Tervezitek, hogy egyszer gyerekeitek lesznek?

– Igen – bólintott Gladia.

– Tervezel változtatni a családi állapotodon?

Gladia határozottan megrázta a fejét.

– Egyelőre nem.

– Akkor, kedves Gladiám, ha elfogadod egy megfáradt ember tanácsát, aki ráadásul kényelmetlenül öregnek is érzi magát, visszautasítod a meghívást. Emlékszem arra, amit elmondtál nekem, miután Baley elhagyta az Aurorát, és bár nem volt sok, az igazat megvallva talán többet szűrtem le belőle, mint gondolnád. Ha újra találkoznál vele, lehet, hogy csalódást éreznél, mert nem felelne meg az emlékeidben élő, egyre mélyebb és egyre lágyabb ragyogásnak; vagy, ha nem okozna csalódást, akkor még rosszabb, hiszen a viszontlátás szétzúzza az elégedettség valószínűleg eléggé törékeny építményét, és soha többé nem is tudod majd helyreállítani.

Gladia valahol mélyen maga is pontosan erre gondolt, de úgy érezte, az intést csak szavakba kellett önteni ahhoz, hogy visszautasíthassa.

– Nem, Han, találkoznom kell vele, de nem merem egyedül megtenni – felelte. – Eljönnél velem?

Fastolfe fáradtan elmosolyodott.

– Én nem kaptam meghívást, Gladia. És ha kaptam volna, akkor is kénytelen lennék visszautasítani. Rövidesen fontos szavazásra kerül sor a Tanácsban. Tudod, államügyek, amelyek alól sajnos nem vonhatom ki magam.

– Szegény Han!

– Bizony, szegény én. De nem mehetsz egyedül. Amennyire tudom, nem tudsz hajót vezetni.

– Óh! Hát, úgy gondoltam, majd felszállok egy…

– Utasszállítóra? – Fastolfe megrázta a fejét. – Ez teljességgel lehetetlen. Ahhoz, hogy nyíltan egy földi hajó fedélzetére lépj – márpedig ez elkerülhetetlen lenne, ha utasszállító hajóra szállnál –, különleges engedélyre volna szükséged, ennek megszerzése pedig hetekbe telhet. Ha nem akarsz menni, Gladia, nem kell arra hivatkoznod, hogy nem akarod látni őt. Ha a szükséges bürokrácia és papírmunka heteket vesz igénybe, ő nyilván nem tud majd annyit várni.

– De én látni akarom őt! – jelentette ki Gladia határozottan.

– Ez esetben használhatod a magánűrhajómat, Daneel pedig elvisz téged. Nagyon jól kezeli a gépet, és ő is éppen annyira szeretne találkozni Baley-vel, mint te. Csak éppen nem jelentjük be az utat.

– De emiatt bajba kerülhetsz, Han.

– Talán senki sem tudja meg, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem tudnának róla. Ha pedig valaki megpróbál bajt keverni, akkor majd kezelem valahogy.

Gladia egy pillanatra lehajtotta a fejét, és elgondolkodott, aztán így szólt:

– Ha nem bánod, önző leszek, és megkockáztatom, hogy bajba keverjelek, Han. Menni akarok.

– Akkor menni fogsz.