(A MIKÁDÓ KABÁTJA)
Üres, magányos téren állt. Villamosok köröztek körülötte. Az egyik megállt, nyílt az ajtó. Be lehetett látni a kocsiba.
A lépcső melletti ülésen a tábornok. Csákója az ölében, ő maga plédbe burkolva. Háttal ült. A fél arcát, az egyik kezét megvilágította a holdfény.
Ráncigálni kezdte a plédet. Lassan, részletekben felemelkedett. A pléd lecsúszott a lábához, mint valami lehetetlen, öreg, elnyűtt szoknya.
Kékes füst lengett a kávéházban. Egy hegedűs játszott, meg egy zongorista. Ők ketten az ablaknál ültek. János és a tábornok.
Szétlapult, bámészkodó arcok az ablaküvegen. A tábornok beljebb húzta a függönyt.
– Legalább ajánljon valakit, ha műtétre kerül a sor.
– Az nem biztos még, az még egyáltalán nem olyan biztos. – Azokat az ormótlan csizmákat nézte.
– Ez még on
