(KÁLMÁN BÁCSI)
Zászlók csapódtak az autó elé, akár a sorompók. Arcok az üveg előtt, szakállas arcok. Kiabáltak, integettek.
János bent ült a kocsiban. Semmit se értett az egészből. Csak azt tudta, hogy indulnia kell, és hogy nem indulhat.
Az arcok az autó előtt egyre dühösebbek, türelmetlenebbek.
Összetörik a kocsit, gondolta János. Váratlanul beleordított a tömegbe:
– Előadásom van az Akadémián!
Gúnyos röhögés.
– Ne mondja! – Vigyorgó pofa a kocsi lépcsőjéről. – Az a kérdés, hogy miről?
– Légcsőmetszés.
Hordágyakat vittek. Egy sebesült keze lelógott. Távoli lövések.
– Ne mondja! – A pofa felállt a lépcsőről. Mosolytalan arccal nézett Jánosra. – De hiszen maga úgyis elmetszené. Mindegyiket elmetszené, igaz?
János a fejével intett, hogy nem, nem. Szólni nem tudott. Azzal az ordít
