A jövő minisztériuma

9.

9.Odalent, a zürichi Niederdorfban, a Limmat keleti partján álló régi, középkori városrészben, a Grossmünsternek, Zwingli zord, raktárépület-szerű katedrálisának tornya alatt még mindig akad itt-ott egy bár, ami túl unalmas benyomást kelt, így nem vonzza a turistákat. Nem mintha novemberben olyan sok turista járna Zürichben. Az eső havas esővé hűlt, a régi, egymásba hajló legyező alakban lerakott macskakövek egyre jobban csúsztak. Mary Murphy végignézett a folyóhoz vezető széles utcán: ott állt az építődaru, ami nem is építődaru volt valójában, inkább képzőművészeti alkotásra hasonlított, a zürichi daruk túltengő sokaságára adott humoros szobrászi reflexióra. Ez a város folyamatosan újjáépítette önmagát.

Mary Badim Bahadurral találkozott egy egészen kicsi bárban, a helyettese egy whisky felett görnyedve nyomogatta a telefonját. Morózusan odabiccentett a főnökének, és megkocogtatta a jeget az italában.

– Mi hír Delhiből? – kérdezte Mary, miután leült vele szembe.

– Holnap kezdődik.

A nő intett a pincérnek, és Badim italára mutatott. Még egy whiskyt.

– A reakció?

– Rossz. – Badim vállat vont. – Lehet, hogy Pakisztán bombatámadást küld ellenünk, mi visszavágunk, és ez beindítja a nukleáris telet. Az aztán jól lehűtené a bolygót!

– Én azt gondolom, a pakisztániak talán pont erre vágynak. Egy olyan hőhullám, mint az előző, mindenkit megölne ott.

– Ezt ők is tudják. Mégis nekünk estek ők is. Kína is ezt csinálja. Mi lettünk a világ páriái pusztán, mert megtettük, amit meg kellett. Meg fognak ölni minket azért, mert meghaltunk.

– Ez mindig így megy.

– Tényleg? – Badim kinézett az ablakon. – Nem úgy vettem észre, mintha Európa annyira szenvedne.

– Ez Svájc, nem Európa. A svájciak kivonják magukat az ilyen hülyeségekből, mindig is ezt csinálták. Ez az, amit látsz.

– Európa többi része annyira más lenne?

– Görögországot is megölték azért, mert meghalt, nem emlékszel? És Dél-Európa többi része sem áll sokkal jobban. Ha már itt tartunk, Írország sem. Minket évszázadok óta gyilkolnak a britek. Az íreknek kábé egynegyede halt meg az éhínség során, és nagyjából ugyanannyi hagyta el a szigetet. Az azért nem volt semmi.

– Posztkolonialisták – nyugtázta Badim.

– Igen. Ugyanabból a gyarmatosító birodalomból. Érdekes, hogy Anglia nem szokott komolyabban megfizetni a bűneiért.

– Senki nem szokott. Az áldozatok szoktak megfizetni, nem a bűnösök.

Mary whiskyje megérkezett, és ő azonnal felhajtotta a felét.

– Ki kell találnunk, hogyan változtathatnánk ezen.

– Már ha lehet.

– Igazsággal?

Badim kétkedő arcot vágott.

– Az meg mi?

– Ne már, ne legyél cinikus.

– Nem, komolyan gondolom. Vegyük csak az igazság görög istennőjét. Egy bronzasszony tógában, akinek be van kötve a szeme, hogy igazságos lehessen. Mérlegen egyensúlyozza ki a bűn és a büntetés mennyiségét, nem gondolkodik az egyéni különbségeken. De soha semmi nem egyensúlyozódik ki igazán azon a mérlegen. Talán csak a szemet szemért. Azt egyensúlynak lehet nevezni. De ha valaki meghal, azt nem. A gyilkos pénzbírságot kap, vagy életfogytiglant, ez valódi egyensúly lenne? Nem.

– Ezért találták fel a halálbüntetést.

– Amit mindenki barbárságnak tart. Mert az emberölés helytelen, és két helytelenségből nem fakadhat helyes. És az erőszak erőszakot szül. Úgyhogy az ember megpróbálja megtalálni a bűntettek ekvivalensét, de az nem létezik. Vagyis a mérleg soha nem lesz egyensúlyban. Főleg ha egy nemzet három évszázadon át gyilkol egy másik nemzetet, elveszi az összes értékét, majd azt mondja, hogy ja, bocs, ez nem volt jó ötlet. Abbahagyjuk, és akkor minden jó lesz. De nem lesz minden jó.

– India talán kifizettetheti Angliával ezt a légporzást.

Badim vállat vont.

– Úgy tíz euróba fog kerülni. Nem is értem, miért nem támogatja mindenki száz százalékban. A hatása legfeljebb három-négy évig fog tartani, azalatt megláthatjuk, milyen következményekkel jár, és eldönthetjük, hogy folytatjuk-e, vagy sem.

– Rengetegen gondolják úgy, hogy mellékhatásai lesznek.

– Mint például?

– Te éppen olyan jól tudod, mint én. Ha megszünteti a monszunt, akkor megdupláztuk vele a gondjainkat.

– De úgy döntöttünk, hogy megkockáztatjuk! Innentől senkinek semmi köze hozzá.

– De az egész világra kiterjedő következményei lesznek.

– Mindenki azt szeretné, ha lejjebb menne a hőmérséklet.

– Oroszország nem.

– Ebben nem vagyok olyan biztos. A tengerjég olvadásnak indult, a permafroszt eltűnőben van, ez az országuk fele. Ha a folyóik nem fagynak be, Szibériában évi kilenc hónapon át nem lesznek utak. Az oroszokat a hidegre teremtették, ezt mindenki tudja.

– Hideg és hideg között is van különbség – jegyezte meg Mary.

– De ott néha hidegebb van, mint valaha! Ezt te is tudod. Nem. Ők is csak felszálltak erre a vonatra, mint mindenki más. Valaki elkapja a bika szarvát, fülön csípi a farkast, és mindenki kapva kap a lehetőségen, hogy a hátába döfhesse a kést. Elegem van ebből.

Mary ivott még egy kortyot.

– Üdv a világunkban – válaszolta.

– Hát, nekem ez nem tetszik. – Badim felhajtotta az italát. – Szóval, mit fogunk csinálni? Mi vagyunk a Jövő Minisztériuma. Ki kell alakítanunk egy álláspontot ezzel kapcsolatban.

– Tudom. Előtte meg kell várnunk, hogy mit mondanak a tudósaink.

Badim ránézett.

– Kertelni fognak.

– Ja, nem tudnak még eleget ahhoz, hogy átgondolt véleményt alkothassanak. Ezért azt fogják mondani, hogy kísérletnek jó lesz, vágjunk bele, utána várjunk tíz évet, és lássuk meg, mi történik.

– Jellemző!

– De ilyen a természettudomány, nem?

– De ez most nagyobb ügy, mint amiket megszoktunk!

– Ezt ki fogjuk mondani. És biztosra veszem, hogy támogatni fogjuk Indiát.

– Pénzzel?

– Tíz euróval, persze! Készpénzben.

Badim akarata ellenére felnevetett. De gyorsan elkomorodott az arca.

– Ez nem elég – jelentette ki. – Amit ezzel a minisztériummal csinálunk. Már most szólok, hogy nem elég.

Mary alaposan megszemlélte az arcát. Ez szemrehányás volt. És Badim nem nézett a szemébe.

– Menjünk el sétálni – javasolta. – Egész nap ültem.

A férfi nem tiltakozott. Felhajtották az italukat, kifizették, és kisétáltak az alkonyatba. Le a daruszoborig, majd fel a Limmat folyásirányával szemben, a kőcsatornája mentén, mellettük a fekete víz lepedője megtörte a túlsó part fényeit. El a Rathaus régi kőkockája mellett; Mary ismét elcsodálkozott azon, hogy egy egész városi önkormányzatot be lehet zsúfolni egy ilyen kis épületbe. Majd el az Odeon mellett, és át a tó kifolyásán átívelő hídon, aztán be az apró parkba a túloldalon, ahol Ganümédész szobra állt, felemelt kezével mintegy a holdat tartva kicsivel a Zürichsee felett. Gyakran elsétált erre; volt valami a szoborban, a tóban, a déli messzeségben húzódó Alpokban, amit így együtt felkavarónak talált, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Zürich… az élet… nem tudta. A világ nagyobb helynek tűnt, amikor itt járt.

– Figyelj – mondta Badimnak. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem létezik igazság abban az értelemben, hogy jóvá lehetne tenni rossz dolgokat. Nincs szemet szemért. Főleg a történelmi igazságtétel vagy a klímaigazságosság esetében. De hosszú távon, durva megközelítéssel ezen kell dolgoznunk. Ezért jött létre a minisztériumunk. Arra törekszünk, hogy a jövőben valamikor megvalósuljon az igazságra hasonlító valami. Egy hosszú távú elszámolás, amiben több a pozitívum, mint a negatívum. Merre hajlik az erkölcsi univerzum íve, meg ilyenek.3 Bármi is történt korábban, most csak ennyit tehetünk.

Ganümédészre mutatott, aki a magasba tartotta tenyerét. A hold úgy ült benne, mintha át akarná dobni az égbolton.

Badim felsóhajtott.

– Tudom – válaszolta. – Azért vagyok itt, hogy megpróbáljam. – És távolba révedő intenzív, latolgató, hideg tekintete azt sugallta Marynek, hogy sikerülni is fog neki. A nő megborzongott.

Tatjána Voznyeszenszkajával, a minisztérium jogi részlegének vezetőjével sokkal nyugodtabbak, sőt szórakoztatóbbak voltak a találkozói. Rászoktak, hogy bizonyos reggeleken az Utoquai seebadban találkoznak, és ha elég meleg volt, fürdőruhába bújtak, majd tandemben kiúsztak a tóra, ahol gyorsról mellúszásra váltva beszélgettek egy kicsit a vízben körözve, a várost nézve abból a furcsa part menti szögből; utána visszamentek a zuhanyzóba, és még üldögéltek egy kicsit a seebad kávézójában forró italok mellett. Tatjána magas volt, és sötét hajú, drámai benyomást keltett oroszosan halványkék szemével és szupermodelleket idéző magas arccsontjával, komor lelkesedésével és koromfeketén morbid humorával. Már elég magasra feljutott az orosz külügyminisztériumban, amikor szembekerült az ottani hatalmi struktúra valamelyik részével, és úgy döntött, jobb lesz neki egy nemzetközi szervezetnél. Oroszországban nemzetközi szerződési jogra szakosodott, amit most az eljövendő nemzedékek megvédelmezését segítő szövetségesek és anyagi háttér felhajtása terén hasznosított munkájában. Úgy érezte, ehhez főleg olyan helyzetek megteremtésére lesz szükség, amikor az eljövendő generációkat jogokkal ruházzák fel, hogy a jelenben létező ügyvédek védhessék őket a bíróságokon. Ez nem ígérkezett könnyűnek, tekintve, hogy mennyire vonakodnak a bíróságok jogokat biztosítani bárkinek vagy bárminek, aki a hatályos törvények bűvkörén kívül áll. De Tatjánának voltak már tapasztalatai a jelenben létező nemzetközi bíróságok legnagyobb részével, és együttműködött a Jövő Generációk Érdekeinek Védelméért Felelős Intézmények Hálózatával, a Gyermekalapítvánnyal és sok másik csoporttal is a párizsi megállapodás által a minisztériumra ruházott hatalom megerősítése végett. Mary gyakran érezte úgy, hogy igazából Tatjánának kellene a minisztérium élén állnia: saját írországi és ENSZ-beli tapasztalatai pehelysúlyúnak számítottak Tatjána kemény karrierjéhez képest.

Tatjána csak legyintett, amikor egyszer neki is megemlítette ezt italozás közben.

– Nem, te tökéletes vagy! Egy kedves ír lány, téged mindenkit szeret! Én mindent ripityára zúznék, miközben végigtrappolnék a dolgokon, mint egy KGB-s nehézfiú. Mert az vagyok – tette hozzá veszedelmesen csillogó szemmel.

– Nem igazán – válaszolta Mary.

– Nem, nem igazán. De tönkretenném a dolgokat. Rád van szükségünk a csúcson, te tudsz bejuttatni minket helyekre. Ez kicsit olyan, mint egyáltalán jogokkal felruházni valakit, de tényleg. Kevésbé formalizálva, de éppen emiatt fontos a munkád. El kell érni, hogy mások meghallgassanak minket, mielőtt előadhatnánk az érveinket. És te ebben vagy jó; téged meghallgatnak az emberek. Utána meg munkához láthatunk.

– Remélem. Tényleg úgy gondolod, hogy sikerülhet állampolgári jogokkal felruháznunk olyan embereket, akik még meg sem születtek?

– Nem vagyok benne biztos. Egyrészt a bevontak köre egyre nőtt a történelem során, amit precedensnek tekinthetünk. Egyre többen kapnak jogokat, még egész ökológiák is, mint Ecuadorban. Ez egy mintázatra utal, ami logikailag mellettünk szól. De még ezzel együtt is lesz egy másik, sokkal nagyobb problémánk: a nemzetközi bíróságok gyengesége nagy általánosságban.

– Szerinted gyengék?

Tatjána olyan éles pillantást vetett Maryre, mintha azt mondaná, vegyük már komolyan magunkat.

– Az országok csak akkor fogadják el őket, ha egyetértenek az ítélettel. De az ítéletek mindig vagy az egyik, vagy a másik oldalnak kedveznek, és a vesztesek elégedetlenek maradnak. És a világnak nincs seriffje. Vagyis Amerika azt csinál, amit akar, és mi, többiek is azt csinálunk, amit akarunk. A bíróságok csak akkor működnek, amikor valami piti kis háborús bűnöst elkapnak, és mindenki erkölcsösnek akar látszani.

Mary komoran bólintott. Az, ahogy az indiaiak kibújtak a párizsi megállapodás alól geomérnöki téren – ami jogilag nem különbözött túlzottan a megállapodás kibocsátáscsökkentési céljainak semmibevételétől –, csak ennek a hozzáállásnak a legfrissebb példája volt.

– Szóval, szerinted hogyan javíthatunk a helyzeten?

Tatjána vállat vont.

– A törvény ereje a mi kezünkben van – válaszolta sötéten. – Mondogassuk ezt az embereknek, hátha elhiszik.

– És azt hogyan csináljuk?

– Ha a világ felrobban, el fogják hinni. Így kaptuk meg a mai nemzetközi világrendet is a második világháború után.

– De az nem elég – jegyezte meg Mary.

– Nem, de soha semmi nem elég. Ebből kell gazdálkodnunk. – Tatjána arca felderült, bár Mary azt a huncut csillanást is észrevette, ami annak a jele volt, hogy viccelődni fog. – Csináljunk egy új vallást! Valami Föld-vallást, amiben mindenki a családtagunk, a felebarátunk.

– A felebarátnőnk – javította ki Mary. – Egy Földanya-vallást.

– Pontosan – nevetett fel Tatjána. – Ahogy az annak a rendje, nem igaz?

Koccintottak az ötletre.

– Írd meg hozzá a törvényeket – javasolta Mary. – Hogy kéznél legyenek, amikor eljön a nagy pillanat.

– Természetesen – válaszolta Tatjána. – Már egy egész alkotmány készen várakozik idebent – kocogtatta meg a homlokát.