A jövő minisztériuma

14.

14.El kellett mennünk. Túl veszélyes lett volna ott maradni.

Én orvos voltam, egy kis klinikát vezettem egy asszisztenssel, három ápolónővel és egy házaspárral, akik az irodát vitték. A feleségem zongoraleckéket adott, a gyermekeim iskolába jártak. Azután a lázadók harcba kezdtek a kormány ellen a környékünkön, katonák szállták meg a várost, és emberek haltak erőszakos halált az utcán. Még néhány gyerek is a gyermekeim iskolájából. És egyszer csak felrobbant a klinikánk. Amikor odamentem, és elém tárultak a romjai, amikor egyenesen kiláttam az utcára a rendelőhelyiségből, tudtam, hogy el kell mennünk. Valahogy rossz oldalra kerültünk.

Megkerestem egy barátomat, aki újságíró volt a háború előtt, és megkérdeztem, nem tudna-e összekötni egy embercsempésszel, aki biztonságos helyre visz minket. Nem voltak konkrét elképzeléseim arra nézve, hogy hol lehet olyan. Bármi biztonságosabbnak tűnt annál, ahol voltunk. Amikor a barátom megértette, mit akarok tőle, megkerülte az asztalt, és magához ölelt. Sajnálom, hogy idáig fajult a helyzet, mondta. Hiányozni fogsz. Ez késként hasított a szívembe. Ő tudta, hogy mit jelent ez a költözés. Én nem tudtam, de ő igen. És amikor ezt megláttam az arcán, azt, amit tudott, úgy rogytam le a székre, mint akit meglőttek. Elgyengült a térdem. Ezt a kifejezést átvitt értelemben szokták használni, pedig tényleg ez történik, amikor komolyabb sokk éri az embert. A test csinálja, valamilyen fiziológiai reakció, bár a mechanizmusát nem ismerem.

Az embercsempész drága volt, annyira, hogy csak azok tudták megfizetni, akik komolyabb megtakarításokkal rendelkeztek. A városom legtöbb lakója ott ragadt. De nekünk telt rá. Szóval egyik este találkoztam a barátommal a megszokott kávézónkban, és magával hozott egy embert. Az illető udvarias volt, de távolságtartó. Profinak nézett ki. Látni akarta a pénzem, kikérdezett a családomról, arról, hogy mikorra tudunk összekészülni, ilyesmi. Azt mondta, át tud vinni minket Törökországba, majd Bulgáriába, utána pedig Svájcba vagy Németországba. Elmentem a bankba, és kivettem a pénzt, majd hazamentem, és elmondtam a feleségemnek, aztán szóltunk a gyerekeknek, hogy pakoljanak be fejenként egybőröndnyi holmit, mert elutazunk. Aznap éjfélkor egy autó állt meg a házunk előtt, mi pedig lementünk, bepakoltuk a bőröndjeinket a csomagtartóba, majd bezsúfolódtunk a hátsó ülésre. Miközben elhajtottunk, kinéztem a kocsi ablakán a lakásunkra, és belém hasított, hogy soha többé nem fogom látni. Hogy ennek itt mind vége. Megvoltak a kis szokásaim, munka után vagy késő este, amikor már lehűlt az idő, szerettem lejárni a kávézóba, ahol kávét ittam, ostábláztam és a barátaimmal beszélgettem. A feleségem és én összejártunk néhány másik párral, együtt ettünk, vigyáztunk a gyermekeikre. Ismertük azokat, akik az élelmiszerboltban és a helyi üzletekben dolgoztak. Ilyen dolgaink voltak, ahogy másoknak is. Még emlékszem, milyen volt. De éppenhogy csak.