ANDRÁS– Hát jó – emeli fel a poharát a nő. Szépen ápoltak a körmei, András simán el tudná képzelni őket vörösnek, de csak világos árnyalatú, rózsaszínes lakk fénylik rajtuk. Késő este van már, ez András utolsó munkanapja volt, de addig nem akart elutazni, amíg választ nem talál egy-két kérdésére. Tudja, hogy pofátlanság volt felhívni a nőt, azonban a nem túl barátságos fogadtatást egy gyors, hideg vacsora is követte. – Voltaképpen mi vezette éppen hozzám, András? Hiszen csak néhányszor találkoztunk. Ha jól emlékszem, kétszer beszéltünk, nem túl hosszan.
– Pontosan.
– És – kortyol bele a borospohárba – tudom, hogy tudja… Norbit. De, András, a Norbi körüli dolog nem is miattam titok. Nem elsősorban miattam.
– Hanem a gyerek miatt. De én nem ezért vagyok itt. Hihet nekem, tartom a számat.
