Ben oldalra fordította a fejét, mintha várt volna valamire. Talán megsérült. Lehet, hogy beütötte a fejét, mert nagyon furcsán viselkedett.
– Ben…? Mihez volt túl jó lehetőség? – ismételtem meg a kérdést.
A messzi harang tisztán hallhatóan éjfélt ütött. Ez volt a jel, amire Ben várt.
– Ha ezt a karácsonyt sosem feledem el, akkor jól akarom kezdeni.
És aztán már nem beszélt. A szája az enyémre tapadt. Bor- és hóízű volt, hideg, de bizarr módon mégis olyan, mintha hazaérkeznék. A csók sokkal tovább tartott, mint a harangszó, és amikor elengedtük egymást, mindketten ziháltunk.
– Megígértem magamnak, hogy nem fogom ezt csinálni. Hogy túl korai lenne, és nincs szükségünk ilyen komplikációkra az életünkben – vallotta be a sötétben.
– Ezt mind elmondtad magadnak?
– Igen.
Nem tudom, hogyan
