Lisey története

II. LISEY ÉS AZ ŐRÜLT (A sötétség szereti őt)-2

– Papa egy puszival jutalmazott meg.

Lisey ezúttal hangosan mondta ki a szavakat, és bár az üres szobában meleg volt, mégis megborzongott. Továbbra sem tudta, mit jelent ez a mondat, de arra jól emlékezett, mikor hallotta Scott-tól, hogy papa egy puszival jutalmazta meg, hogy Lisey előtt senkivel sem feküdt le, és hogy az emberek sosem érzik magukat biztonságban. Scott közvetlenül azelőtt mondta ezeket, hogy összeházasodtak. Lisey minden tőle telhetőt megtett, hogy Scott biztonságban érezze magát, de még ez sem volt elég. Végül a dolog, amiről Scott mesélt, visszatért – a dolog, amit néha tükrökben és vizespoharakban pillantott meg, a dolog, aminek az egyik oldala hatalmas és foltos volt. A Hosszú srácot.

Lisey félve körbepillantott a szobán, és eszébe jutott, hogy a Hosszú srác talán ebben a pillanatban is szemmel tartja.

2

Kinyitotta a U-Tenn Nashville Review 1988-as számát. A könyv gerince hangosat roppant, mintha pisztoly dördült volna el. Lisey ijedtében felsikoltott, és a földre dobta a könyvet. Aztán még mindig remegve elnevette magát.

– Lisey, te lüke.

Egy sárgás és száraz tapintású, összehajtogatott újságkivágás hullott ki a lapok közül. Lisey kihajtogatta a papírt, a szemcsés fényképen egy huszonéves srác látszott, aki az arcára kiülő rémület és döbbenet miatt sokkal fiatalabbnak tűnt. Jobb kezében rövid nyelű ásót tartott. Habár a fényképen nem látszik, Lisey mégis pontosan emlékszik arra, hogy a szóban forgó, ezüstből készült ásó lapátjára a következő feliratot gravírozták: SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL.

A képen látható fiatalember az ásóra meredt. Lisey nemcsak az arckifejezéséből, hanem nyúlánk, esetlenül előregörnyedő testének furcsa tartásából is arra következtetett, a srácnak halványlila gőze nincs, hogy mit lát. A szóban forgó tárgy lehetett volna repeszgránát, bonszai, sugárzásmérő készülék vagy akár porcelán malacpersely is. Lehetett volna a szerelem fenségességét jelképező amulett, vagy prérifarkasbőrből készült kalap vagy akármilyen más kütyü. Lehetett volna akár Pindarosz pöcse is. A srácon látszott, hogy totál elvesztette a fonalat. Lisey nyugodt lélekkel fogadott volna, hogy már azt sem érzékelte, hogy a bal kezét – örökre belefagyva a fénykép fekete pontjaiba – egy sárga angyal-egyenruhára emlékeztető öltözetet viselő férfi szorongatja: fegyver nincs a kezében, de katonai vállszíj feszül keresztben a mellkasán, és – amint azt Scott kiguvadt szemmel, hangosan röhögve megállapította volna – „hattallmass a zorra”. Az arcán széles vigyor, mintha – Istennek hála – megkönnyebbült volna, és azt akarná mondani: Fiacskám, sosem kell többé piára költened, ha én is abban a kocsmában vagyok, és van a zsebembe’ egy nyamvadt dollár. A háttérben Lisey meglátta Dashmielt. A pofátlan kis déli szarcsimbóknak sikerült meglépnie. Roger C. Dashmiel, ugrott be Lisey-nek a név, a C biztosan a Csimbók rövidítése.

Vajon ő, a kis Lisey Landon látta-e az egyetemi biztonsági őrt, ahogy boldogan kezet ráz az elképedt fiatalemberrel? Nem, de… mondjuk…

Szerrrbusztok, gyerkőcök, ezt nézzétek… kukucs… Szeretnétek olyan dolgokat látni, amiket Alice látott a nyúl üregében, szeretnétek ti is olyan mesebeli látomásokkal találkozni, szeretnétek meglesni a cilinderben furikázó varangyos békát? Akkor ide figyuzzatok, a kép jobb oldalára.

Lisey olyan közel hajolt a képhez, hogy az orra szinte súrolta a megsárgult papírt. Scott íróasztalának széles, középső fiókjában volt egy nagyító. Lisey sokszor látta a helyén, a világ legrégibb bontatlan doboz Herbert Tareyton cigarettája, valamint a világ legrégibb S&H Green bélyegfüzete között. Elővehette volna ugyan, de inkább nem vesződött vele. Nem volt szükség semmilyen nagyítóra, anélkül is tudta, hogy egy barna papucscipőt lát. Pontosabban egy lapos sarkú szattyánbőr papucscipőt. Jól emlékezett erre a cipőre. Mennyire szerette, milyen kényelmes volt. Ráadásul – ha nem csal az emlékezete – aznap vette fel először. Nem látta a boldogan mosolygó biztonsági embert, a meghökkent fiatal srácot (Tony, most már biztos volt benne, hogy így hívták, a mi Tonynk, aki ügyesen megíja maj’ a zegészet), nem vette észre Dashmielt sem, a pofátlan kis déli szarcsimbókot, csak amikor elszabadult a pokol. Ezek közül az emberek közül akkor már senki sem számított, nagy ívben leszarta az egész kimaszott bagázst. Akkor már csak egyetlen dolog járt a fejében: Scott. Mindössze három méter választotta el tőle, és Lisey tudta, ha nem ér oda azonnal, a férje körül összezárul a tömeg, és nem tud a közelébe férkőzni… és ha nem tud a közelébe férkőzni, lehet, hogy a tömeg végez vele. Veszélyes rajongásuk és telhetetlen aggodalmuk végez Scott-tal. És a kimaszott életbe, mi van, ha Scott haldoklik. Akkor neki ott a helye mellette, ott akar lenni vele, amikor kilép az életből. Amikor – a szülei generációjának szavajárásával – távozik.

– Biztos voltam benne, hogy meghal – mondta Lisey a napfényben úszó, néma szobának, a fal mellett tekergőző poros könyvkígyónak.

Lisey odarohant földön fekvő férjéhez, a fotóriporter pedig – aki eredetileg mindössze azért jelent meg a könyvtárépület alapkőletételén, hogy lencsevégre kapja az egyetem vezetőségét és a híres írót, amint kiássák az Első Lapát Földet – sokkal izgalmasabb képeket készíthetett. Igazi címlapfotót, amivel a szerencsés riporter bekerülhetett a halhatatlanok táborába, olyan fénykép, amit ha reggelizés közben pillant meg az ember, a döbbenettől megáll a keze félúton a kukoricapehellyel teli tál és a szája között, a kanalából a tej az apróhirdetésekre csöppen, mint a kezét a hasára szorító, haláltusáját vívó Oswald fényképe, akinek időtlenségbe dermedt, fájdalomtól eltorzult arcát sosem felejti el, aki egyszer látta. Lisey-n kívül senki más nem vette észre, hogy a híres író felesége is ott van a képen. Pontosabban a papucscipője lapos sarka belóg a képbe.

A fénykép alatt a következő felirat volt olvasható:

S. Heffernan a U-Tenn Campus Biztonsági Szolgálatának vezetője Tony Eddingtonnak gratulál, aki pillanatokkal az itt látható felvétel elkészülte előtt mentette meg a híres író, Scott Landon életét. „Tony Eddington egy igazi hős – nyilatkozta Heffernan parancsnok a sajtónak. – Egyedül neki volt esélye, hogy közbeavatkozzon.” (további részletek a 4. és 9. oldalon)

A lap bal oldalán egy viszonylag hosszú üzenet állt, de Lisey-nek nem volt ismerős a kézírás. A lap jobb szélére Scott írt két sort, az első valamivel nagyobb betűkből állt, mint a második. Lisey alig hitt a szemének, amikor észrevette a cipője sarkára mutató apró nyilat. Azonnal megértette, mit jelent ez: Scott észrevette őt a képen. A fotó és a felesége beszámolója – aminek a következő címet adta: Lisey és az Őrült, hátborzongató mese egy megtörtént esetről – segített Scottnak, hogy összeálljon a kép. Vajon Scott dühös lett? Nem. Mert tudta, hogy a felesége sem lenne az. Tudta, hogy Lisey viccesnek találná, mert alapjában véve az volt, egy kimaszott botrány, de akkor miért küzd most Lisey mégis a könnyeivel? Soha életében nem lepték meg, csapták be vagy vezették félre ennyire az érzései, mint az utóbbi néhány napban.

Lisey a könyv tetejére ejtette az újságkivágást, mert attól félt, hogy a könnyei ugyanúgy feloldják a papírt, ahogyan a nyál a vattacukrot. Kezét a szeme elé tartotta, és várt. Amikor biztos volt benne, hogy a könnyei nem csöppennek rá, újra kezébe vette az újságkivágást, és elolvasta, mit írt Scott a lap szélére.

Mindenképpen mutasd meg Lisey-nek! Halálra röhögi magát! De megérti majd? Az előzetes vizsgálat szerint igen!

Scott a hetvenes években divatos szmájlivá alakította a felkiáltójel pontját, mintha így akarná megüzenni Lisey-nek, hogy legyen szép napja. Bár tizennyolc év késéssel kapta meg, Lisey megértette az üzenetet. Tizennyolc évet késett, na, és akkor mi van? Az emlékek birodalmában minden relatív.

Nagyon zen, szöcske, mondta volna Scott.

– Persze, nagyon zen, te fafej. Eszembe jutott, vajon hogy mehet a sora mostanság Tonynak. Én ezen töprengek. Tony, a hírneves Scott Landon megmentője. – Lisey elnevette magát, és a szemében csillogó könnyek végigcsorogtak az arcán.

Aztán az óramutató járásával ellenkező irányba fordította a képet, és elolvasta a másik, hosszabb üzenetet.

8-18-88

Kedves Scott (ha szólíthatom így): Gondoltam, biztosan örül majd ennek a C. Anthony („Tony”) Eddingtonról készült fényképnek. Ő az a végzős hallgatónk, aki megmentette az Ön életét. Egyetemünk, természetesen, kitünteti majd a fiatalembert. Úgy gondoltam, talán Ön is szeretné felvenni vele a kapcsolatot. A címe: 748 Coldview Avenue, Nashville North, Nashville, Tennessee 37235. Mr. Eddington, ez a „szegény, de büszke” fiú, Dél-Tennesseeből, egy igen finom családból származik, és egyetemünk egyik legkiválóbb (szárnyát bontogató) költője. Ön is biztosan szeretné megköszönni neki, amit tett (és talán meg is akarja jutalmazni őt).

Maradok legmélyebb tisztelettel:

Roger C. Dashmiel, docens

Angol tanszék, Tennessee Egyetem, Nashville

Lisey még egyszer elolvasta az üzenetet, aztán harmadszor is, és bár továbbra sem hervadt le az arcáról a mosoly, keserűséget érzett. Megértette ugyanis, hogy Roger C. Dashmielnek és a biztonsági őrnek halvány fogalma sincs, hogy mi történt valójában. Ez azt jelenti, hogy az egész világon mindössze két ember tudja az igazságot az aznap délután történtekkel kapcsolatban: Lisey Landon és Tony Eddington, a mi Tonynk, aki az egészet ügyesen megíja maj’ az évkönyvben. De az is lehet, hogy a „mi Tonynk” sem fogta fel, mi történt azután, hogy Scott ünnepélyen kiásta az első lapát földet. Ki tudja, talán a sokktól Tony is emlékezetkiesésben szenvedett. Tisztázzunk valamit: simán lehet, hogy a srác azt hiszi, ő mentette meg Scott Landon életét.

Nem. Ez nem lehet igaz. Lisey inkább arra gyanakodott, hogy Dashmiel ezzel az újságkivágással és a lap szélére firkantott mézesmázos üzenettel akart bosszút állni Scotton azért, mert… De miért is?

Mert Scott udvarias volt?

Mert nem ájult el Monsieur de Littérature Dashmieltől?

Mert Scottot csak egy gazdag és mázlista gennyládának tartotta, aki egy halom pénzt zsebel be azért, mert elmond néhány lelkesítő szót, és kiás egy lapát földet? Amit ráadásul előre fellazítottak neki…

Mindez együtt. És még sok minden más. Lisey szerint a fickó abban a tévhitben élt, hogy egy igazságosabb világban ő, Roger C. Dashmiel állna az értelmiségi körök és a diákok érdeklődésének középpontjában, míg Scott Landon meg a beszari kis felesége látástól vakulásig gürizne az egyetemen, nekik kellene éjjel-nappal mások talpát nyalni, nekik kellene kiigazodni a tanszékek zavaros ügyeiben, és nekik kellene állandóan megküzdeni azért, hogy magasabb fizetési kategóriába kerüljenek.

– Bármi volt is az oka, Dashmiel nem kedvelte Scottot, és így állt bosszút – törte meg Lisey hangja az üres, napfényes szobák csendjét. – Ezzel az… újságkivágással.

Még egy pillanatig elidőzött ennél a gondolatnál, aztán kezét a mellkasára téve hangos nevetésben tört ki.

Miután sikerült egy kicsit összeszednie magát, megkereste azt a bizonyos cikket az évkönyvben: Amerika leghíresebb regényírója az új egyetemi könyvtár alapkőletételénél. A cikket Anthony Eddington írta, akit sokan csak Tonynak hívtak. Lisey végiglapozta az évkönyvet, és döbbenten tapasztalta, hogy újra képes haragot, sőt dühöt érezni. Mert az évkönyvben egy árva szó sem esett arról, hogyan végződött az aznapi ünnepség – ami azt illeti a cikk írójának feltételezett hőstettéről sem. Egyedül az utolsó sor utalt arra, hogy aznap valami borzalmas dolog esett meg az egyetemen: „A programot váratlan események zavarták meg, ezért az alapkőletétel után Mr. Landon nem tudta elmondani beszédét, és az egyetemi társalgóba szervezett felolvasóest is elmaradt. Reméljük azonban, hogy hamarosan újra vendégül láthatjuk egyetemünkön a kortárs amerikai irodalom óriását. Ki tudja, talán ő avatja fel a Shipman Könyvtárat, mikor az intézmény – előreláthatóan – 1991-ben megnyitja kapuit.”

Lisey-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy az egyetemi évkönyvet olvassa. A csillogó, méregdrága, kemény borítójú kiadványt valószínűleg az egyetem pénzes öregdiákjainak is kipostázzák, érthető tehát az óvatosság. Ettől aztán Lisey haragja is csillapodott valamelyest. Tényleg azt hitte, hogy a U-Tenn Review-ban újra közlik az egész véres sztorit? Ezzel biztosan meghoznák az öregdiákok adakozási kedvét? Lisey emlékeztette magát arra, hogy Scott is viccesnek találná a dolgot, és ez segített neki… de teljesen azért mégsem nyugtatta meg ez a gondolat. Elvégre Scott nem volt ott vele, hogy átkarolja, hogy megcsókolja a nyakát, hogy a mellét gyöngéden simogatva elterelje a figyelmét, és eszébe juttassa, hogy mindennek megvan a maga ideje… megvan a vetés ideje, és megvan az aratásé, megvan, hogy mikor kell összekapnia magát, és mikor kell kiengedni, úgy bizony.

De Scott halott, az istenit neki! És…

– És értetek áldozta a vérét – suttogta Lisey sértetten, és a hangja hátborzongatóan emlékeztetett Manda hangjára. – Kis híján az életét áldozta értetek. Kész csoda, hogy végül mégsem így történt.

Scott megint úgy beszélt hozzá, ahogyan csak ő tudott. Lisey azonban sejtette, hogy mindez a benne lakozó hasbeszélő műve. A hasbeszélő szólalt meg Scott hangján – senki sem emlékezett nála tisztábban, és senki sem szerette nála jobban ezt a hangot. De valahogy mégis más érzés volt. Úgy érezte, mintha tényleg Scott szólna hozzá.

Az én életemben te voltál a csoda, mondta Scott. Te voltál a csoda az életemben. Te tartottad távol tőlem a sötétséget, Lisey. A ragyogásoddal.

– Gondolom, néha előfordult, hogy így érezted – jegyezte meg Lisey szórakozottan.

– Forró volt, ugye?

Igen. Forró volt. De nemcsak forró, hanem…