Lisey története

II. LISEY ÉS AZ ŐRÜLT (A sötétség szereti őt)-3

– Nyirkos – szólalt meg Lisey. – És párás. Az elejétől fogva rosszul éreztem magam.

A könyvkígyó előtt ülve, a U-Tenn Nashville Review 1988-as számával ölében Lisey-nek bevillant egy kép a nagymamájáról, amint régi otthonukban a csirkéket eteti.

– A fürdőszobában éreztem magam először igazán rosszul, mert eltörtem a…

3

Lisey az üvegre gondol, a törött üvegre. Kivéve, mikor azon jár az esze, milyen jó lenne, ha végre enyhülne az elviselhetetlen hőség.

Kezét illedelmesen összekulcsolva áll Scott mögött, a férfitól kissé jobbra, és figyeli, hogyan egyensúlyozik a férje fél lábon, miközben a másik lábát a giccses kis ásóra teszi, és belenyomja a laza földbe. A földet – ez teljesen nyilvánvaló – kizárólag erre az alkalomra hozatták a helyszínre. Elviselhetetlen a forróság, a levegő párás és fülledt, ráadásul az alapkőletételen szép számmal megjelent érdeklődő tovább rontja a helyzetet. Az egyetemi méltóságokkal ellentétben a bámészkodók nem vágták ünneplőbe magukat, és bár a hőség farmerban, rövidgatyában, meg bringásnadrágban sem sokkal elviselhetőbb, Lisey irigykedve nézi őket az első sorból, és úgy érzi, mindjárt elolvad a kemenceforró tennesseei délutánban. Már az is kiborító, hogy mozdulatlanul kell állni, hiába vette fel ugyanis a legjobb nyári ruháját, egyfolytában azon aggódik, mennyi idő alatt izzadja át a világosbarna felsőt, amit a kék műselyem melltartóra vett. Direkt jó nagy melltartót vett fel a hőségre való tekintettel, a fehérnemű mégis durván belehasít a cicijébe. Szép napot, szerelmem!

Mindeközben Scott tovább egyensúlyoz az ásón. A haja túlságosan megnőtt hátul, az időnként feltámadó forró szél összeborzolja. Ideje volna levágatni. Lisey tudja, ha Scott a tükörbe pillant, úgy érzi, egy rocksztár néz vissza rá, ha ő néz a férjére, inkább egy szakadt hobót lát, amilyenről Woody Guthrie énekelt. Scott rendesen viselkedik, miközben a fotós körbejárja. Átkozottul rendesen. A bal oldalán egy Tony Eddington nevű srác toporog, aki ezt az egész cirkuszt ügyesen megírja majd az egyetemi újságban, a jobb oldalán pedig a házigazda, az angol tanszék oszlopos tagja, bizonyos Roger C. Dashmiel áll. Dashmiel az a típus, aki nemcsak azért látszik jóval idősebbnek a koránál, mert szinte teljesen kopasz, és hatalmas hasat eresztett, hanem mert a nap huszonnégy órájában halálosan komolyan veszi magát. Lisey szerint még a szellemességeit is úgy adta elő, mintha biztosításikötvény-záradékokat olvasna fel. Ráadásul tovább rontja a helyzetet, hogy Dashmiel szemmel láthatóan egyáltalán nem kedveli Scottot. Lisey ezt azonnal megérezte (könnyen kiszúrta, mert a férfiak többsége kedveli Scottot), és attól kezdve volt mire fogni nyugtalanságát. Mert Lisey tényleg nagyon nyugtalan volt. Megpróbálta bemagyarázni magának, hogy mindez csak a fülledt levegő és az égbolt nyugati felén gyülekező felhők miatt van, melyek a délutáni viharok – vagy akár egy komolyabb tornádó – érkezését jelzik. A légnyomásmérő biztosan alacsonyan áll. Pedig reggel háromnegyed hétkor Maine-ben, amikor kikászálódott az ágyból, a barométer nem süllyedt. Csodaszép nyári reggelre ébredt, a nap épp akkor kelt fel, a napsugarak megcsillantak a ház és a Scott dolgozószobájának helyet adó pajta közötti harmatos füvön. Az égen egyetlen felhő sem úszott, az öreg Dave Debusher ilyenkor azt szokta mondani: „Na, ez a nap aztán tényleg semmilyen.” Mégis, abban a pillanatban, amikor Lisey letette a talpát a hálószoba tölgyfa padlójára, és eszébe jutott a nashville-i kiruccanás – nyolckor indulás a portlandi repülőtérre, a Delta Airlines nashville-i járata kilenc negyvenkor száll fel –, úrrá lett rajta a rettegés, a gyomra pedig összerándult az amúgy teljesen indokolatlannak tűnő félelemtől. Lisey értetlenül és döbbenten fogadta ezeket a szokatlan érzéseket, hiszen világéletében szeretett repülni, különösen, ha Scott-tal utazhatott: ilyenkor szorosan összebújva ültek egymás mellett, kezükben könyvvel. Néha Scott olvasott fel egy részletet a könyvéből, néha pedig Lisey. Néha hozzábújt, megsimogatta, és ahogy felpillantott, összetalálkozott a tekintetük. Scott ünnepélyes, komolykodó arccal nézett rá. Mintha Lisey még mindig rejtély lenne számára. Aztán néha a turbulencia dobálni kezdte a gépet, de Lisey ilyenkor sem ijedt meg. Igazából élvezte a hullámvasutazást, mert a gyerekkorát juttatta eszébe, a topshami vidámparkot, amikor a nővéreivel felültek a Repülő Csészealjra meg a Vad Egérre. Scott sem rendült meg különösebben, ha viharba kerültek. Lisey-nek eszébe jutott az egyik húzósabb leszállás Denverben – heves széllökések dobálták a gépet, ahogy a k******e Légitársaság kis légcsavaros belföldi járatával keresztülrepültek a viharfelhőkön –, amikor Scott, arcán őrült vigyorral, úgy fickándozott az ülésben, mint egy kisgyerek, aki ki akar menni a vécére. Scott sokkal jobban tartott a nyugodt, éjszakai repülőutaktól. Előfordult, hogy mosolyogva beszélt olyasmikről, amiket a kikapcsolt tévékészülékek képernyőin láthat az ember. Vagy a megfelelő szögben tartott nagyító lencséjében. Amikor Scott így beszélt, mindig rettenetesen megijesztette Lisey-t. Egyrészt mert Scott őrültségeket magyarázott, másrészt mert Lisey úgy érezte, ennek ellenére mégis érti, miről beszél a férfi. Még ha nem akarta is megérteni.

Szóval biztosan nem a barométer állása töltötte el aggodalommal, sem az újabb repülőút. A fürdőszobában azonban, amikor a mosdó fölötti lámpa kapcsolója felé nyúlt – nyolc éve, azaz nagyjából háromezer napja, mióta a Sugar Top Hillen laktak, mióta véget ért az állandó utazgatás, számtalanszor fel- és lekapcsolta már a lámpát anélkül, hogy bármi baleset történt volna –, sikerült úgy lesodornia a fogkefékkel teli fogmosó poharat, hogy az a mélybe bucskázva nagyjából háromezer apró darabra tört szét a padlócsempén.

– A rohadt életbe, hogy szakadna rá az ég! – kiáltott fel Lisey, és ijedten vette észre, hogy… de hiszen ő sosem volt babonás. Sem Lisey Landon, az író, Scott Landon felesége, sem a Lisbon Falls-i kis Lisey Debusher nem volt babonás. A babonák a csóró íreknek valók.

Scott, aki – két csésze kávéval és egy rakás vajas pirítóssal – épp akkor lépett be a hálószobába, a csörömpölésre azonnal megtorpant.

– Mittörté el, kicsim?

– Nem ér többet annál, mint ami kipottyan egy kutya seggéből – vakkantotta Lisey, aztán hirtelen rádöbbent, hogy ez Debusher nagyi szavajárása, Debusher nagyi pedig átkozottul babonás nőszemély hírében állt. Lisey alig múlt négyéves, mikor az öreglányt a ravatalozóra fektették. És ennek ellenére mégis ilyen tisztán emlékszik Debusher nagyira? Hát, nagyon úgy fest a dolog. Ahogy Lisey a fürdőszoba padlójára csöppent fogkrémre pillantott, a nagyi dohányfüsttől rekedt hangját hallotta, amint azt magyarázza neki, mit is jelent a törött üveg… és most újra a nagyi hangját hallja, miközben a hőségben ácsorogva figyeli, milyen jó arc a férje, és milyen jól áll neki a könnyű, nyári sportzakó (mégis hiába minden, bármilyen vékony a kabát, Scott hónaljánál hamarosan izzadságfoltok jelennek meg).

– Törött üveg reggel, törött szív este.

Így hangzott Debusher nagyi szentírása, amit az egyik Debusher lány egy életre megjegyzett. Lisey az emlékezetébe véste a mondást, a nagyi másnap hörögve, holtan esett össze a baromfiudvaron, a derekán tápszerrel tömött kötény, az ingujjába pedig felcsúszott egy zacskó Beechnut.

Sem a hőség, sem az utazás, sem Dashmiel, aki az angol tanszékvezető helyett – ő ugyanis előző nap kórházba került, és sürgős epehólyagműtétet hajtottak végre rajta – végül Scottot fogadta, hanem egy törött fogmosó pohár, és régóta halott ír öreganyja mondása miatt borult ki. És az a vicc az egészben (ahogyan arra Scott később rámutatott), hogy Lisey ettől simán kiakad. Ennyi is elég hozzá.

Néha, suttogja majd erőlködve a kórházi ágyon fekvő Scott Lisey-nek (hajszál híja, hogy nem a kórbonctanon feküdt kiterítve, egyszer s mindenkorra véget értek volna álmatlan éjszakái, mikor gondolataiba merülve virrasztott), néha úgy érzi az ember, hogy ami sok, az sok. Ahogyan azt mondani szokás.

És Lisey pontosan tudni fogja, miről beszél Scott.

4

Lisey sejti, hogy Roger Dashmiel a háta közepére kívánja ezt az egész cirkuszt, de ettől még cseppet sem kedveli jobban. Ha az ünnepségnek esetleg volt valami írásban rögzített programterve, Hegstrom professzor (akit előző nap műtöttek az epehólyagjával) az altatástól kába fejjel nem tudta elmondani Dashmielnek vagy bárki másnak a tanszékről, hogy mi az, és esetleg hová tette el. Következésképpen Dashmielnek egész nap jópofiznia kell egy rakás emberrel, élükön egy íróval, aki már az első perctől kezdve ellenszenves volt neki. Az egyetemi méltóságok a gatyarohasztó hőségben az Inman teremből átsétáltak ahhoz a területhez, ahol a jövőben a Shipman Könyvtár áll majd. Dashmiel útközben szólt Scottnak, hogy rögtönözniük kell. Scott kedélyesen megvonta a vállát. Neki aztán teljesen mindegy. Scott Landonnak lételeme volt a rögtönzés.

– Először bemutatom magát – mondta a férfi, akire Lisey az elkövetkező években csak úgy gondolt: a betoji déli szarcsimbók. A parcella felé tartottak, ahol egy szép napon majd a könyvtár áll (Dashmiel úgy mondta, könyf-tár). A levegő forró volt és vibrált. Az esemény megörökítésével megbízott fotós a gépét kattogtatva táncolt körülöttük, úgy nyüzsgött, mint egy éhes szúnyog. Lisey nem messze előttük meglátta a téglalap alakú, friss földdel leszórt területet. A földet valószínűleg aznap reggel hozták, nagyon frissnek tűnt. Mivel senkinek nem jutott eszébe, hogy ponyvával takarja le, a föld felszíne máris szürkülni kezdett a napon.

– Valakinek muszáj lesz – felelte Scott.

Scott kedvesen szólt hozzá, Dashmiel azonban olyan képet vágott, mint akit alaptalanul megrágalmaztak. Aztán felsóhajtott, és eltökélten folytatta.

– Miután bemutatom, a közönség tapsolni fog…

– A nappalt pedig az éjszaka követi.

– …asztán maga is szó’ etykét szót – fejezte be mondókáját Dashmiel. A leendő könyvtárépületnek helyet adó kopár építési telek mögött a parkoló aszfaltja csillant meg a napfényben. Lisey egy nem létező tó vizét látta fodrozódni a sima, szürke aszfalton, a rikító sárga felfestéseken túl.

– Nagy öröm és megtiszteltetés ez számomra – jegyezte meg Scott.

Dashmiel láthatóan nem tudott mit kezdeni Scott kedélyes válaszaival.

– Remélem, azé nem szándékszik tú sokáig beszélni az alapkőletételné – tapogatózott Dashmiel, ahogy az elkerített terület felé közeledtek. Mivel az építési telekre senkit sem engedtek be, az érdeklődők egészen a parkolóig megtöltötték a területet. Ráadásul az Inman teremből is rengetegen elkísérték a Landon házaspárt és Dashmielt. A parkoló mellett várakozó és az őket kísérő csoport nemsokára össze fog olvadni, aminek Lisey – akit csak annyira zavart a tömeg, mint amikor hatezer méter magasan légörvénybe kerül a gépe – nem igazán örült. Az jutott eszébe, ha egy ilyen fülledt napon ennyi ember simán elszívja az összes levegőt. Buta ötlet, mégis…

– Iszonyatos a hőség. Még itt Nashville-ben, augusztusban is ritka, hogy ilyen meleg legyen. Nem gondolja, Tony?

Tony Eddington szolgálatkészen bólintott, de meg se mukkant. Ez ideig mindössze egyetlenegyszer szólalt meg, amikor bemutatta Stefan Queenslandet, a nashville-i American című lap fáradhatatlanul ugráló fotósát – aki mellesleg szintén az egyetemen végzett, 1985-ben. – Remélem, mindenki készséges lesz vele – jegyezte meg Tony Eddington, mikor elindultak az Inman teremből az alapkőletétel helyszínére.

– Miután elmondta a beszédét – folytatta Dashmiel –, és újra megtapsolják, Mr. Landon…

– Scott, ha kérhetem.

Dashmiel kényszeredetten elvigyorodott, de aztán egy pillanat alatt rendezte vonásait.

– Tehát, Scott, miután befejeszded a beszéded, megragadod asz ázsót, és kifordítod asz elzső labád főded. – Befejeszded? Ázsót? Elzső labád főded? Lisey először nem értette, miről magyaráz Dashmiel, aztán rájött, hogy minden bizonnyal az első lapát földről van szó, amit Scottnak kell kifordítani az ásóval. Mindenesetre Lisey-nek komoly kétségei támadtak Dashmiel louisianai akcentusának hitelességét illetően.

– Szerintem ez így teljesen rendben van – felelte Scott. Mást nem is tudott mondani, mert megérkeztek az ünnepség helyszínére.

5

Talán a törött fogmosó pohár emléke miatt – a rossz előjel nem hagyja nyugodni –, de Lisey a teherautóval odaszállított földet frissen betemetett sírnak látja: óriásoknak való, XL-es sírnak. A sír körül a két tömeg egyesül, fojtogató a hőség, mint egy vákuumos kemencében. A díszes, hurkolt bársonykötél korlát mellett a campus biztonsági szolgálatának őrei strázsálnak. Dashmiel, Scott és Tony Eddington már át is bújt a kötél alatt. Queensland, a fotós, hatalmas Nikon kameráját az arca előtt tartva fáradhatatlanul táncol körülöttük. Weegee apród szolgálatban, gondolja Lisey, és hirtelen rájön, hogy irigyli a fiút. Szabadon röpköd a hőségben, mint egy megvadult légy. Huszonöt éves, és sínen van az élete. Dashmiel egyre türelmetlenebbül méregeti Queenslandet, őt azonban szemmel láthatóan hidegen hagyja a dolog. Egészen addig nem vesz tudomást Dashmielről, amíg megfelelő beállításból sikerül lefényképeznie a vendéget. Lisey már sejti, hogy Scott egyedül feszít majd a képen, lábát a gagyi kis ezüstásóra teszi, haját összeborzolja a bágyadt szél. Ifjabb Weegee végül mégis leereszti a kezét, hátralép, és megáll a tömeg szélén. Lisey ekkor – miközben arcán szomorkás mosollyal figyeli Queenslandet – pillantja meg először az őrültet. Ahogyan azt az egyik helyi újság tudósítója később megállapítja majd, olyan az arca, mint „John Lennonnak a heroinnal folytatott románca utolsó napjaiban: beesett, de éber szeme különös és nyugtalanító kontrasztban van reménytelen vágyódásról tanúskodó, gyermeki arcával”.

Egyelőre azonban Lisey mindössze a srác kócos, szőke hajára lesz figyelmes. Ma nem igazán érdeklik az emberek. Alig várja, hogy véget érjen ez a cirkusz, és eltűnhessen az angol tanszék mosdójában, ahol végre megigazíthatja majd a fenekébe csúszott, rakoncátlankodó bugyiját. Pisilnie is kell, de ez most, finoman szólva, másodlagos.