Lisey története

II. LISEY ÉS AZ ŐRÜLT (A sötétség szereti őt)-4

– Hölgyeim és uraim! – kezdi Dashmiel mézesmázos hangon. – Engem ért az a különleges megtiszteltetés, hogy bemutassam önöknek Mr. Scott Landont, a Pulitzer-díjas Ereklyék és a Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett A csavargó lány című regények szerzőjét. Mr. Landon elragadó felesége, Lisa társaságában jött el hozzánk a messzi Maine-ből, hogy részt vegyen a Shipman Könyftár alapkőletételén. Igen, hölgyeim és uraim, végre elérkezett a nagy pillanat, és végre mekkezdődik könyftárunk építése. Most pedig Scott Landon következik, hadd halljam, hogyan köszöntik őt a nashville-iek!

A tömeg con brio tapsolni és éljenezni kezd. Tenyerét lágyan összeütve Scott Landon elragadó felesége is bekapcsolódik az ünneplésbe. A Nemzeti Könyvdíjat A csavargó lányá-ért kapta, nem A csavargó lány-ért, gondolja Lisey Dashmielre pillantva. És szerintem ezt nagyon jól tudod. Szerintem direkt rontottad el. Miért utálod ennyire Scottot, te szánalmas féreg?

Ekkor Lisey észreveszi a Dashmiel háta mögött álldogáló Gerd Allen Cole-t. Bozontos szőke haja a szemébe lóg, fehér ingének ujját felhajtotta, közszemlére téve satnya bicepszét. A jó néhány számmal nagyobb inget nem tűrte be, így az kis híján kopott farmernadrágja térdéig lelóg. A lábán csatos munkásbakancs. Borzalmasan meleg lehet, gondolja Lisey. A Szőke srác nem csatlakozik az ünneplő tömeghez, karba font kézzel áll, ajka – melyen hátborzongatóan nyájas mosoly játszik – alig észrevehetően mozog, mintha némán imádkozna. Szemét egy pillanatra sem veszi le Scottról. Lisey azonnal tudja, hová tegye a fickót, ismeri a fajtáját. Vannak ezek az arcok – szinte kivétel nélkül férfiak –, akiket Lisey egyszerűen csak Scott űrcowboyainak hív. Az űrcowboyoknak mindig rengeteg mondanivalójuk van. Meg akarják ragadni Scott karját, hogy elmeséljék neki, sikerült megfejteniük regényei titkos üzenetét. Tudják, hogy ezek a könyvek valójában útmutatók Istenhez, a Sátánhoz vagy a gnosztikus evangéliumokhoz. Az űrcowboyok órákon át képesek levegővétel nélkül magyarázni a szcientológiáról, a számmisztikáról, vagy (ahogyan egyszer már megesett) Brigham Young Mérhetetlen Hazugságairól. Néha a túlvilágról támad kedvük csevegni. Két éve például egy texasi űrcowboy stoppal utazott Maine-be, hogy elbeszélgessen Scott-tal az általa csak maradványoknak nevezett dolgokról. Elmondása szerint a maradványok nagy része a déli félteke lakatlan szigetein lelhető fel. Azt is tudta, hogy Scott az Ereklyék-ben ezekről írt. Megmutatta Scottnak a szövegben aláhúzott szavakat, melyek az elméletét voltak hivatottak bizonyítani. Lisey-t nagyon idegesítette a fickó, akinek dülledt szeméből hidegség áradt. Scott azonban kellemesen elbeszélgetett vele, sörrel kínálta, röviden megvitatták a Húsvét-sziget monolitjainak rejtélyét, Scott elkérte tőle a tanulmányait, kezébe nyomta az Ereklyék egy dedikált példányát, aztán útjára bocsátotta. És a srác majd kiugrott a bőréből örömében. Kiugrott a bőréből? Felszökkent a Holdra. Ha Scott igazán akarta, bárkit el tudott bűvölni. Egyszerűen bámulatos volt, nincs rá jobb szó.

Lisey-nek meg sem fordult a fejében, hogy pillanatokon belül elszabadul a pokol, hogy a Szőke srác Mark David Chapmant akar játszani, és rálő a férjére. Másként forog az agyam, mondhatta volna Lisey. Egyszerűen nem tetszett, ahogy a fickó motyogott.

Scott a könyveinek borítójáról oly jól ismert Landon-vigyorral köszöni meg a közönségnek a tapsot és az innen-onnan felhangzó rekedt bekiabálásokat, lábát egész idő alatt a gagyi kis ásón tartja, közben az ásó éle lassan az ő tiszteletére hozatott földbe mélyed. Scott az intuíciójára bízza magát (szinte sosem kellett még csalódnia a megérzéseiben), és további tíz-tizenöt másodpercig hagyja, hogy folytatódjon a tapsvihar, aztán int, hogy szólni kíván. És a dolog működik. A tömeg egy pillanat alatt elcsendesedik. Elég laza, még ha kicsit ijesztőnek tűnik is.

Scott hangja közel sem olyan erős, mint Dashmielé, de Lisey tudja, hogy még a legutolsó sorban is hallani fogják, hiába felejtettek el a szervezők mikrofont vagy megafont biztosítani. Az emberek hegyezik a fülüket, nehogy akár csak egyetlen szót is elmulasszanak. A Híres Ember eljött közéjük. A Gondolkodó, az Író. Bölcsessége gyöngyeit fogja eléjük szórni.

Gyöngyöt a disznók elé, gondolja Lisey. Ezek elé az izzadó disznók elé. Mintha az apja egyszer azt mondta volna, a disznók nem izzadnak.

A vele szemben álló Szőke srác óvatosan hátrasimítja sápadt, magas homlokába lógó haját. A srác keze ugyanolyan fehér, mint a homloka. Már csak egy malacka őrzi a házat, gondolja Lisey, ő olyan otthon ülő fajta, de ha egyszer ehhez van kedve? Sokféle furcsa gondolat gyötri, amit szeretne megérteni.

Lisey egyre idegesebben toporog, selyem alsóneműje egyre mélyebbre vág a fenekébe. Úgy érzi, mindjárt megtébolyodik. Még a Szőke srácról is megfeledkezik, miközben azon rágódik, hogyan tudna kiosonni… miközben Scott beszédet mond… anélkül, hogy észrevennék.

Jó Mami felemeli a hangját. Nagyon morcos. Három szót mond csak. Nem tűr ellentmondást. Ne, Lisey, várj!

– Nincs kedvem prédikálni – magyarázza Scott, és Lisey felismerni véli Gully Foyle beszédstílusát. Gully Foyle Scott kedvenc regényének, Alfred Bester Tigris! Tigris! című művének főszereplője. – Ilyen hőségben nem lehet prédikálni.

– Nyalábolj fel minket, Scotty! – idézte valaki a parkolóban ácsorgók közül Kirk kapitányt a Star Trek-ből. A többiek nevetnek, éljeneznek, tapsolnak.

– Sajna, nem megy, haver – feleli Scott. – A teleportálók bedöglöttek, és teljesen kifogytunk a lítiumkristályból.

A beszólást és a riposztot hangos tetszésnyilvánítás kíséri. A tömeg eddig még nem, Lisey viszont legalább ötvenszer hallotta már mindkettőt. A Lisey-vel szemben álló Szőke srác halványan elmosolyodik. Bőrén nem csillognak izzadságcseppek, jobb kezének hosszú ujjait vékony, nőies bal csuklójára kulcsolja. Scott leveszi a lábát az ásóról, nem úgy, mint aki elvesztette a türelmét, hanem úgy, mint aki rájön, hogy – legalábbis pillanatnyilag – valami másra is tudja használni az eszközt. Nagyon úgy fest, hogy ez a helyzet. Lisey elbűvölve figyeli, ahogy a csúcsformában lévő Scott rögtönözni kezd.

– Ezerkilencszáznyolcvannyolcat írunk, és a világra sötétség borult – folytatja Scott, és könnyedén belecsúsztatja a díszes ásó rövid fanyelét lazán összezárt öklébe. Az ásó ezüstözött fejéről visszaverődő napsugarak egy pillanatra elvakítják Lisey-t. Aztán Scott könnyű nyári kabátjának ujja mögé rejti az ásó fejét, majd a vékony nyelet mutatópálcának használva sorolni kezdi a borzalmakat és a tragédiákat.

– Márciusban Oliver North tábornokot és John Poindexter altengernagyot összeesküvéssel vádolják meg. Isten hozott az Irán-kontra-ügy csodálatos világában, ahol a fegyverek irányítják a politikát, és a pénz irányítja a világot.

– Gibraltáron a brit hadsereg különleges alakulatának katonái megölnek három fegyvertelen IRA-st. Talán érdemes lenne megváltoztatni a jelmondatukat. Az „Aki mer, az nyer” helyett ezután használják inkább az „Előbb lövünk, aztán kérdezünk” mottót.

Nevetés hulláma fut végig a tömegen. Az aktuális politikai eseményekről szóló, előzetes egyeztetés nélkül beiktatott kiselőadás teljesen összezavarja Dashmielt, aki vörös fejjel, bosszúsan figyeli Scottot. Tony Eddington viszont végre tollat ragad.

– De elég körülnéznünk a saját házunk táján. Júliusban a légierő egyik vadászgépe tévedésből leszedett egy iráni utasszállító repülőgépet, kétszázkilencven utassal fedélzetén. A kétszázkilencven áldozat között hatvanhat gyerek volt.

– Ezrek halnak meg AIDS-ben, arról pedig halvány fogalmunk sincs, hányan betegednek meg. Százezrekről van szó? Vagy milliókról?

– Sötétség borul a világra. A Yeats által megjósolt vérözön nemsokára mindent elsöpör, az ereje pedig egyre nő.

Scott lehajtja a fejét, a megszürkült földet nézi. Lisey-t hirtelen elfogja a rettegés, hogy a férfi talán azt a foltos oldalú valamit pillantotta meg. Lisey attól fél, hogy Scott elájul, vagy – amitől annyira tart – összeomlik (az igazat megvallva Lisey legalább annyira fél ettől, mint Scott). Mielőtt azonban Lisey szíve vadul verni kezdene, Scott felemeli a fejét, elvigyorodik, mint egy kisgyerek a vásárban, majd az ásó nyelét villámgyors mozdulattal átdugja összeszorított ujjai között. Látványos mozdulat, mintha a fél életét biliárdtermekben töltötte volna, az első sorokban álló srácok egyszerre hördülnek fel. Scott azonban még nem végzett. Maga elé tartja, és az ujjai közt pörgetni kezdi az ásót. Pár pillanat, és az ásó máris elképesztő sebességgel forog a kezében. A váratlan mutatvány lenyűgöző, mint egy mazsorettbemutató. Az ásó ezüstözött lapátja vakítóan csillog a napfényben. Lisey 1979-ben ment hozzá Scotthoz, de mind a mai napig fogalma sem volt arról, hogy a férje repertoárjában ilyen elképesztően laza mozdulatok is szerepelnek. (Hány év kell ahhoz, tűnődik Lisey két éjszakával később, ahogy egyedül fekszik a lerobbant motelszobában az ágyon, és a narancsszínű Holdat ugató kutyákat hallgatja, hogy az együtt töltött napok egymásra halmozódó súlya összenyomjon egy házasságot? Mekkora mázli kell ahhoz, hogy a szerelem túlélje az embert?) Ébresztő! Ébresztő! Mintha ezt üzenné a gyorsan pörgő ásó ezüstözött lapátjáról a hőségtől kába, izzadságtól ragacsos embertömegre visszaverődő fény. Scott egy pillanat alatt utcai árussá változik, Lisey szívéről pedig hatalmas kő gurul le, amikor meglátja Scott hamiskás mosolyát, mintha azt mondaná: Bébi, király vagyok. Most, hogy sikerült teljesen elkeseríteni őket, a gyors gyógyulás reményében Scott megpróbál majd eladni nekik egy rakás gyanús gyógyszert. Ezzel tömi tele őket, mielőtt – reményei szerint – hazamennek. Lisey tudja, hiába a forró augusztusi délután, az emberek beveszik a dolgot. Amikor Scott csúcsformában van, mint most, egy eszkimóra is simán rátukmál egy mélyhűtőt… és áldja meg az Isten a nyelv tavát, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, ahogyan Scott mondta volna.

– Ha a könyvek jelentik a fényt a sötétségben – közhely ugyan, de ki higgyen benne, kinek kötelessége hinni benne, ha nem annak, aki ezeket a regénynek nevezett átkozott dolgokat írja –, akkor minden könyvtár egy-egy hatalmas, örökké égő máglya, amely körül tízezrek melegednek minden nap és minden éjjel. És ez a tűz nem négyszázötvenegy Fahrenheiten lobog. Ez a tűz négyezer Fahrenheiten lángol. Nem egy egyszerű sütőről van szó, hanem az agy hatalmas olvasztótégelyéről, az emberi szellem vörösen izzó kohóiról. Ma délután egy ilyen máglya alatt gyújtunk be, egy ilyen kohó alapjait rakjuk le. Megtiszteltetés számomra, hogy részese lehetek ennek az eseménynek. Itt a lehetőség, hogy szembeköpjük a feledést, és szétrúgjuk a tudatlanság fonnyadt tökeit.

Stefan Queensland mosolyogva kattintgatni kezd fényképezőgépével.

Scott is elmosolyodik, majd így folytatja:

– Ezt is fényképezd le! A vezetőség biztosan nem lesz elragadtatva, viszont lefogadom, hogy jól mutat majd a portfóliódban. – Scott maga elé tartja a díszes ásót, mintha megint meg akarná pörgetni. A tömeg lélegzet-visszafojtva várja a mutatványt, ám Scott ezúttal csak incselkedik velük. Bal kézzel megmarkolja az ásó nyelét, és mélyen belenyomja a szerszámot a földbe, eltüntetve a napfényben ezüstösen csillogó lapátot. Scott kiemel és oldalra szór egy lapátnyi földet, majd így kiált: – Ezennel kezdetét veszi a Shipman Könyvtár építése!

A bejelentést követő ováció mellett az addigi tapsviharok és bekiabálások leginkább a bentlakásos elit középiskolák tenisztornáin hallható visszafogott tapsikoláshoz hasonlítanak. Lisey nem tudja megállapítani, hogy az ifjú Queensland lencsevégre kapta-e, ahogy Scott ünnepélyes mozdulattal kifordítja az első földkupacot, a pillanatot azonban, amikor a férfi olimpiai bajnok kardvívó módjára magasba emeli a giccses kis ezüstásót, a fotós hangosan nevetve örökíti meg. Scott egy másodpercre megdermed ebben a pózban (Lisey épp akkor pillant Dashmielre, amikor az úriember a szemét forgatva Mr. Eddingtonra, azaz Tonyra néz). Scott aztán leereszti az ásót, és mint egy puskát pihenj állásban, vigyorogva a karjára fekteti. Az arcán és a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Az ováció fokozatosan elhalkul. Az emberek azt hiszik, véget ért a Scott Landon-show. Lisey viszont tudja, Scott még csak most készül rákapcsolni.

Amikor úgy ítéli meg, hallják, amit mond, Scott mintegy ráadásként még egyszer a földbe szúrja az ásót.

– Ezt a lapát földet Yeats prófétának ajánljuk! – kiáltja. – A kerge kosnak! Ezt pedig Poe-nak, akit Baltimore Eddie-ként is ismernek! Ezt pedig Alfie Besternek, és szégyellje magát, aki még nem olvasott tőle semmit! – Scott kezd kifulladni, és Lisey egyre jobban aggódik. Iszonyatos a hőség. Lisey megpróbál visszaemlékezni, mit ebédelt Scott. Könnyű vagy nehéz kaját?

– Ezt pedig… – Scott az egyre mélyebb gödörbe szúrja az ásót, és kiemeli az utolsó lapát földet. Az ingén sötét izzadságfoltok ütnek át. – Tudják, mit? Gondoljanak arra, aki életük első jó könyvét írta. Olyan könyvre gondoljanak, ami varázsszőnyegként repítette önöket messzire ebből a világból. Ugye értik, mire célzok?

Értik, hogy Scott mire céloz, az arcukra van írva.

– Arra a könyvre gondoljanak, amit egy tökéletes világban elsőként keresnének meg, miután a Shipman Könyvtár megnyitotta kapuit. Ezt a lapát földet ajánljuk a könyv szerzőjének. – Scott még egyszer utoljára megrázza az ásót, majd Dashmielhez fordul, akinek elméletileg elégedettnek kellene lennie a Scott Landon-show-val – azt kérték, hogy rögtönözzön, és Scott zseniálisan teljesítette a feladatot. Dashmiel ennek ellenére mégis baromi idegesnek tűnik. – Azt hiszem, végeztünk – mondja Scott, és Dashmiel felé nyújtja az ásót.

– Nem, nem, ez az öné – tiltakozik a férfi. – Tartsa meg. Szeretnénk önnek ajándékozni, hálánk jeléül. A csekkel együtt, természetesen – teszi hozzá, majd zavartan, görcsösen vigyorogva így folytatja: – Most pedig, ha nem bánja, fújjunk visszavonulót, és pihenjünk egy kicsit valamelyik légkondicionált helyiségben.

– Remek ötlet – jegyzi meg Scott, majd zavartan Lisey kezébe nyomja a díszes kis ásót, ahogyan azt az elmúlt tizenkét év során az evezőlapátoktól kezdve a plexifalú dobozokba zárt Boston Red Sox-sapkákon át, a színházi álarcokig számtalan felesleges emléktárggyal tette. A rengeteg tollkészletről nem is beszélve… Nem tudná megmondani, hány tollkészletet kapott ajándékba. Waterman, Scripto, Schaeffer, Mont Blanc, a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Lisey az ásó ezüstösen csillogó lapátjára pillant, legalább olyan zavartan, mint kedvese (Scott még mindig a kedvese). A gravírozott felirat mélyedéseibe – Shipman Könyvtár, Alapkőletétel – apró földdarabok ragadnak, Lisey lefújja őket. Vajon ez a furcsa csecsebecse hol végzi majd? 1988 nyara van, és egyelőre még nem készült el a dolgozószoba, bár a cím már él, és Scott elkezdte bepakolni a cuccait a pajta földszinti karámjaiba. A kartondobozok oldalára Scott a következő feliratot firkantotta vastag hegyű, Magic Marker márkájú fekete filctollal: SCOTT! KORAI ÉVEK! Az ásó jó eséllyel pályázik egy helyre valamelyik félhomályos sarokban, hogy aztán soha többé ne csillanjon meg ezüstözött lapátján a napfény. Lehet, hogy Lisey fogja bevágni a kartondobozok közé, aztán poénból rá akaszt egy cédulát a következő felirattal: SCOTT! KÉSŐBBI ÉVEK! De lehetne valami díj… az a fajta képtelen és váratlan meglepetés, amit Scott úgy hív…