Égető Eszter I. kötet

Fejezet 5

Eszti tudta, hogy ettől a látogatástól nemcsak ő tart, nagytatáék is. Nagytatáék és apuska nem írtak egymásnak soha. Ha nem is mondták, haragban voltak. S most megjött ő; ő mégis a lánya apuskának, át kell mennie egyik erődítményből a másikba. Mi sül ki ebből a találkozásból? Az öregek neki megadtak mindent, amit egy Tunyogi-unoka megkaphat. De hátha az a bogaras ember mást gondol, s most, hogy itt van, ha másból nem, bosszúból is magának kívánja. Eszti érezte a csatornákat, amelyeken ez a félelem és gyanú Juszti nénin, keresztmamán, a fényképészműtermen és szövöttáruüzleten át Wiesmayerékhez, sőt a városba is szétszivárgott. Micike azt kérdezte: – Mikor láttad apuskád utolszor? Olyan régen? S nem is halt meg, mint a mienk? Emlékszel rája? Eszti megpróbálta, hogy emlékszik-e. Nagy szál, vörhenyes ember tűnt fel előtte, amint épp a kabátját veszi és siet valahová. De nem tudta, a fejéből jön-e ez az emlék, vagy a sok beszéd után képzeli, hogy ilyen. Mert azt mondták: annak mindig volt mennivalója. – Hát persze hogy emlékszem – mondta, s másra csapta a szót. De nemcsak Micike, még Wiesmayerné is szóba hozta az apját. – Hát édesapád? Már meglátogattad? – kérdezte, amikor barátnői másodszor vagy harmadszor vitték elébe kézcsókra. Karola néni ezt is nagy tapintatosan kérdezte, épp odavetve, hogy a sok szünidei öröm közül édesapja nem maradt-e ki véletlen. De Eszti tudta, hogy ebben a kérdésben is benne van mindaz, ami nagymamuska arcát, ha vejéről jön szó, összehúzza. – Vasárnap délután megyünk. Amikor Juszti néni is bejön a tanyáról – mondta belepirulva.

Eljött a vasárnap, s ők tényleg kivonultak. Nagymamuska hosszan töprengett, milyen ruhában küldje, végre is az intézeti matrózblúzát adták rá, a fehér nyárit s a kék berakott szoknyát; az ünnepélyes is volt meg szolid is. Juszti néni, aki ezen a kivonuláson felsőbb hatalmak képének érezte magát, világoskék selyemblúzt vett föl, s a kis rubinköves fülbevalója helyett a nagy lógósat akasztotta be, azonkívül a fölfésült hajába is beletűzött egy kővel kirakott fésűt. Így mentek ki a kapun; mindketten új cipőben, de míg az ő aggodalmasan kopogó félcipőjébe lába növése is bele volt számítva, Juszti néni sajgó bütyke és diadalmas szerepe ellentétes érzéseivel himbált a maga szűk bársonycipellőjében. Nagymamuska a kapualjig kísérte őket, tata pedig az ablakba állt ki, kalap a fejében, mintha csak az utcát nézegetné.

– A régi iroda jobb helyen volt – mondta Juszti néni, amikor a mondott kapuban megálltak. – Emlékszik apuskája régi irodájára? Ott volt a postaházban, a piactéren… Ennek az irodának csakugyan sem a helye, sem a kapualja nem volt olyan előkelő; a főtér egyik mellékutcájában volt, mintha a kedden és pénteken oda is becsapó piac gazdáira és kofáira számított volna. Az ajtót nyitó asszony sem nyerte meg Juszti néni tetszését. Ahogy a fölcsípett szoknyája mutatta, a konyha fölmosását hagyta abba, s gyanakodva nézett a vendégekre. – Ma nem fogad az ügyvéd úr. – Tudom, fiam – mondta Juszti néni fölényesen. – A kislányát hoztam el hozzá. Az asszony szeme keresztbe ment, hogy ilyen is van. – De az ügyvéd úr most diktál – tartott benne az ellenállás. – Nem baj, maga csak mondja meg neki, hogy itt vagyunk. A Jusztika van itt a kislánnyal… Az asszony most már letűrte a szoknyáját, s mint egy nehéz földi szellem, akit engedelmességre kényszerítettek, bement, az ajtók sorra nyitva maradtak utána.

Jusztika, mint aki tudja, mi jár nekik, benyomult a várószobába. A nyitott ajtón át hallani lehetett a megállt írógépet s a dünnyögő asszony s egy másik, meglepett hang szóváltását. Juszti néni az ujjával egy ó-betűt írt az asztalkára, s jelentősen Esztire nézett: nincs rendesen törülgetve. Végre kijött az asszony. – Tessék, üljenek le. A doktor úr azonnal végez. S mint aki odabenn a várakozókra nézve kedvező dolgokról győződött meg, s a maga szempontjából is jónak látja, hogy egy kicsit barátkozzék velük: Esztire s aztán megint Jusztira nézett, s szájaszélét egy kicsit messzebb húzta az orrától, ami mosolygás akart lenni, s mintha csak most jött volna rá, azt mondta: – Az ügyvéd úr kislánya?… De ebben a percben már jött az ügyvéd úr is. – Csakugyan te vagy az? – mondta átölelve. – Már vártalak, hallottam, hogy itt vagy. No, várjatok csak, még öt perc diktálnivalóm van, aztán beszélgetünk. – Juszti – szólt a kísérőjéhez –, maga hazamehet. – De a tekintetes asszony… – szabadkozott Juszti. – Nem, fölösleges. Mit lopná itt a szép napot. Én majd hazakísérem Esztit.

Juszti sötét töprengésben állt ott, a kis vaskályhát nézve, hogy itthagyhatja-e tényleg a védencét. Erre nem számított, hogy őt, mint holmi pakkhozó cselédet, csak úgy hazaküldjék. – Mit szól a tekintetes asszony – suttogta morcul –, hogy itthagyom magát. – Hát maradjon itt – suttogta Esztike, aki maga sem érezte egészen bátorságban magát. – Hogy még egyszer hazaküldjenek? – pillantott Juszti néni sértett szemölcsével az iroda felé, ahol most újra nekikattant az írógép. – „Az ezerötszázhét bé betétlap alatti ingatlan.” – Ha ez a strézsi egy kicsit rendesebb volna – mondta Juszti néni a konyha felé bökve –, bemennék hozzája. De azt a nagymamuska sem kívánhatja. Látta, milyen keresztbe áll a szeme? Ha ilyen pofám volna, a Tiszának mennék. S egypár lépést oldalozott a fal felé, mert az ajtó nyitva volt, s onnét az írógépre látni. Juszti néni hallott már egyet-mást, sőt, olvasott is gépírónőkről, s látni akarta, milyen az, akinek a volt gazdája diktál. – Na, megyek is – mondta, s a visszahozott pillantása azt mutatta, hogy a gépnél ülő nő nem nagyon érdemelte meg az érdeklődést.

Esztike ott maradt, s újra megkötötte a masniját, mintha az valami védelmet nyújtana a kopár szoba s a föl-le sétáló hang ellen. A diktálás odaát időnként megszakadt: akkor a sebesen kattogó gépből egy összerakott lábbal ülő lány lett, aki az ujjait készenlétben tartva néz az írógépre, a föl-le sétáló hangból pedig egy nagyhomlokú ember, akit még benn a lakásában is föl-le hajtanak az ügyek; ki tudja, most is hová sietne, ha ő be nem toppan.

A gépelés elállt; az apja átjött hozzá. Aztán a gépírókisasszony is kisurrant. Időske, szemüveges lány volt, amíg a sapkáját fölnyomta, kicsit odamosolygott Esztire, mint aki közbetolakodni nem mer, de az érdeklődés és jóakarat jele nélkül sem akar a gazdája lánykája mellett elsurranni. – Na, hadd nézzelek meg – mondta az édesapja, s odafordította őt kicsit a fény felé. – Egészen nagy lány vagy már – mondta, s hirtelen fölugrott, hogy az asszonyt süteményért a cukrászdába küldje. Eszti szabadkozott. – Nem, ne tessék. Ebédre madártej volt. Nagymamuska három tányérral megetetett belőle… A fölmosásban már másodszor megzavart asszony mogorván állt ott a forinttal, hogy melyik akaratot kövesse. – Aztán milyet? – mondta, amikor az úr rászólt, hogy menjen csak. – Milyet szeretsz? – nézett rá az apja. – De igazán, apuska… én nem vagyok éhes. – Hozzon mindenfélét. Krémest, indiánert. Látszott rajta, hogy nem tud többet mondani, mint afféle szivaros ember, utálja az édességet, csak gavallér akar lenni. Annyit tud az intézeti lányokról, hogy azok állandóan krémest szeretnének enni.