Égető Eszter I. kötet

Fejezet 6

Amíg a tészta nagy álmosan megjött, az intézetről kérdezte. – Hallom, jeles vagy? Ki is mondta? Ja, keresztmamáddal találkoztam. Nem rossz folyton bezárva lenni? Persze, vannak barátnők. Sétáltok? Melyik tárgyat szereted a legjobban? Na, ez furcsa, az éneket? Én sosem tudtam énekelni. A templomban még csak eldörmögtem a többivel. De ha magamnak kell énekelni, pláne kottáról, mindjárt vége a becsületnek. Azt mondja: á; a fejemben hallom az „á”-t, de a gégém melléfog. „Égető, szokta mondani Falábú tanár úr – számtanos létére ő vezette az énekkart –, te csak arra vagy jó, hogy a bőgést gyarapítsd.”

Esztike nagy ügyességgel ette a tésztát, s a roló fölött figyelmesen nézett az apjára. A rolóra vigyázni kell; ha egy kicsit erősebben megnyomja az ember, beroppan, s a hab a két végén kilő. Valóságos művészet a rolót úgy enni, hogy a vajas tészta ne morzsáljon, s az ujját se kelljen szopogatni az embernek. Ha az előbb tényleg nem is volt semmi kedve cukrászsüteményt enni, a jó ízek fölgerjesztették az ínyét; a „na még egyet”-re néz egy kicsit, s aztán csak utánanyúl a málnamázos diószeletnek. De az ujjai meg a fogacskái fölött a szemének is marad munkája a nagy emberen. Abban a szemben volt egy kis mulatság, hogy öt év után mindjárt az első percben tésztáért szalasztott. Mintha a habnak kellene pótolnia, ami hiányzik közöttük. S a kérdései, a tréfái is olyanok voltak, mint a sütemény: tán nem is volt kíváncsi arra, amit kérdett; a rossz énekén sem azért nevetett, mert kedves volt neki az emlék, hanem mert azt gondolta, neki ezt a kislányt most el kell mulattatnia valahogyan. De Eszti, ahogy hálásan nevetve nézte őt, nem érzett sértődést. S bár tudta, hogy apuska őt ostobábbnak hiszi, mint amilyen (neki is olyan véleménye lehet a csitrikről, mint Józsinak), nemhogy föllázadt volna ellene, hanem inkább olyan iparkodott lenni, amilyennek ő képzeli. A csillogó kis szeme, ami a tészta fölött az arcából kilátszott, még az is, ami rejtve volt mögötte, mind ebben készségeskedett, éppúgy, mint a tészta tiszta elfogyasztásában az ujjai. Mintha ennek a mesévé vált s most itt hahotázó apának valami baja támadna abból, ha észrevenné, hogy ő mögéje lát az érdeklődő, gavallér, enyelgő álarcnak. Elröstellné tán magát, s a homloka (mintha megnőtt volna azóta) egyszer csak dühösen kigyulladna.

Ahogy elváltak, inkább megkönnyebbedést érzett. Mintha egy nehéz játékon szerencsésen túl lett volna. Ahogy azonban ez a színlelősdi kiállt a lelkéből, egy másik, puhább érzés maradt ott alatta. A nap folyamán – gondoskodtak róla – többször is fölidéződött benne ez az érzés. Otthon mindenki azt forgatta, hogy ő az apjával hogy s mint volt. Juszti néni nem ment ki addig a tanyára, pedig félt sötéttel kimenni, amíg a találkozóról valamit meg nem hall. Az, hogy őt elküldték haza, felborzolta a gyanút. Nagymamuska aggodalmasan segítette le róla a ruhát; olykor-olykor ránézett, hogy még a régi unoka-e, de félt, az a színe lesz, hogy tán kifaggatja. – Hát hogy? Egyedül jöttél meg? – kérdezte kerülővel. – Nem, apuskám elkísért haza – húzta ki Eszti a fejét a blúznyakból. – Nem is mondtad, hogy elkísért? Látom, cukrászdában is voltatok – szólt aztán, a becsomagolt süteménymaradványokra mutatva. Úgy hozatta – mondta Eszti. – Gondolt rá? – méregette nagymamuska keserűen a csomagot, mintha azt mondta volna: könnyű neki, a nagy költséget, azt mi viseljük. – De hogy milyen piszok van ott – szólt közbe Juszti néni. – Tetszik emlékezni, hogy ragyogott a régi iroda. Pedig akkor a szerkesztőség is ott volt. De nagymamuska most Esztire volt kíváncsi. – Beszélgettetek is? – nyomta ki végre.

Eszti érezte, hogy nagymamuska egy jelet vár, amitől megnyugodhat, hogy az apja őneki nem tetszik. – Beszélgettünk, igen. De az a megnyugtató, becsmérlő szó csak nem akart kijönni a torkán. A nagy, vörhenyes arcú embert látja, amint ott ül a kis asztalnál s mulattatni próbálja. Maga se tudta, mi volt az, ami miatt nem volt szíve rosszat mondani rája. Most, hogy újra látta, mintha az emlékezetéről lefúttak volna valamit. Az emlegetett alól az elfelejtődött kezdene kibúni. Az, aki fölvette őt a karjára, hogy a gépekbe belenézhessen, s a Híradón olvasni tanította. S ugyanakkor, amikor a szívével ráismert, azt is látta, hogy más lett közben. Már nem volt olyan hatalmas, félelmes. Vagy ha az volt is, valami elhagyatottságot is érzett körülötte.

Vacsora után, máriázás közben nagytata is előhozta. Ez új szórakozás volt, addig sohasem kártyázott, a télen kotorta ki az ifjúkori emlékeiből kettejüknek. – Voltál apádnál, hallom – mondta, a dámát és a királyt huncutul fölütve. – Voltam. – És rólam nem beszélt? – Nem – mondta Esztike vontatottan… Tulajdonképp beszélt. Azt mondta: „Most már többet leszünk együtt. Bár nagy szükséged nincs rám, a Jóisten a nagyszüleidet szerencsédre megtartotta.” De ezt bajos lett volna elmondani. – Nem mondta, hogy hát azt a csirkefogó öregapádat nem ütötte meg még a guta? – Neeem – mondta Eszti, sok szemérmes evel, mint kislánykorában. S boldogan pislogott erre a jó öregbútor nagyapára, aki senkivel sem tréfál meg kártyázik, csak vele. De amíg a szeme őrája csillogott, a szívén az az elhagyottság húzott át, amit az apja legénylakásán érzett. Már nemcsak annál volt sokkal szomorúbb, amilyennek kislánykorában látta, annál is, ahogy most délután az irodában. A ruhája volt elhanyagoltabb, vagy a homloka körül nőtt meg a ziláltság? Mint aki rossz párnáról kel fel, s egy bujdosó tollpihe állandóan ott van a hajában. S azt a kárhoztatást nagytatának sem tudta kimondani.

Legközelebb már könnyebben ment föl. Juszti néni lábahátának nem kellett a cipőből tésztaként kidagadnia miatta. A Wiesmayer-lányokkal sétáltak vagy inkább táncoltak arra; mert az összeszokott, himbáló s elég gyors lépéseikben volt valami táncszerű. A kapu előtt (tán épp ebben a hármasban való táncolásban kapott bátorságot) hirtelen azt mondta: én most fölmegyek apuskámhoz. Egy fiú nyitott ajtót. Fényes, fekete arcú fiú volt, a homloka, az arca, az álla, minden inkább széles egy kicsit, mint magas, s a széles arcban két frissen és jóakaratúan csillogó szem. Első pillanatra nem is látott mást belőle, csak ezt a fényességet: annyira meglepte, hogy a feltűrt szoknyájú, orrát tekergető asszony helyett ez nyit neki ajtót. – Apuskámhoz jöttem – mondta, s lesandított az előszobaajtóra: ott van-e az apja ügyvédi táblája. A fiú nem kérdezősködött, úgy mosolygott rá, mint régi ismerősre. – Az ügyvéd úr jelen pillanatban nincs itten. Elment a dinnyetermelők gyűlésére. De jóformán bármikor megjöhet. S félreállt, hogy jöjjön csak be. Esztike a kiejtésiről, meg ahogy azt mondta, a „jelen pillanatban”, a lábára nézett. Csakugyan, csizma volt rajta és posztónadrág.