Égető Eszter I. kötet

Fejezet 7

Eszti tudta, hogy fiúkkal nem szabad egy lakásban maradni, s pirulva oldózkodott. – De tessék csak – tartóztatta ismerős arccal a legény. – Jancsi, gyere már ugyan – szólt be maga mögé a váróba, mintha ő maga kevés lenne a kislányt tartóztatni. De János akkor már ott is állt a váróajtóban. Ettől a féloldalazva kibújó legénytől Esztike arcán fényként tört elő a jókedv. – Ni, Jancsi, te is itt vagy? – mondta, s úgy nézett rá, mintha az, hogy van, már magában is elég ok volna a mosolygásra, de az, hogy e mögül a fiú mögül sündörög elő, valóságos csíny vagy móka volna. Esztike nem tudta, mi az ebben a Jancsiban (tán hogy olyan hosszú, s a hús is olyan félbe van rajt; az egyik csípőjén több, a mellén meg hiányzik, s a járása is, mintha holmi ferde felhők közt botorkálna), akárhol látta meg, az ablakból, amint a forró nyári járdán húzza az árnyékát, vagy séta közben, amint nem tudni: nézi-e a bicikli-kirakatot, vagy csak megállt s elhúzódott gondolkozni; mindig nevetnie kellett rajta. Persze, nem nevetett, az nem való: azt azonban nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson, s a rokoni öröm színe alatt kötekedőnek s pajkosnak ne érezze magát.

Most már bement, s odaült a kis asztalkához, melyről Juszti nénivel a port törölték. A két fiúnak az íróasztalnál volt helye; egy csomag újság s valami írások voltak az asztalon, abból csöngette fel őket. Most visszamentek mögé, mint akik tovább fognak dolgozni, de előbb a vendéghez is intéztek néhány tisztességkérdést. – Hát megjöttél, Esztike? – kérdezte Jancsi. Olyan mulatságos volt, ahogy ezt kérdezte, hogy Eszti arcán megint fölbuggyant a fény. Ó, ez a Jancsi, ahogy ott áll nagy, felnőtt gondban egy íróasztal mögött s társalogni iparkodik vele. Vajon mit fog most kérdezni? Jólesik, ugye, a szünidő? – Ti mit csináltok ott? – vette át ő a kezdeményezést néhány ilyenforma kérdés után. – Újságot címezünk – kerülte Jancsi a szemét; részben fontosságból, részben mert nem tudta, szabad-e erről beszélnie. – Címezitek? – kérdezte Eszti, s hangjában üde egyensúlyt tartott az előbbi mulatság, hogy ej-ej, ez a Jancsi, miféle foglalatosságot talál ez megint, s az új bámulat, hogy miféle újság az, amit az apuska irodájában kell címezniük. – Tanyai Újság – mondta Jancsi. – Tanyaiaknak való. Most küldjük szét a mutatványpéldányokat – s nagy kezével fontoskodva kezdte az írásokat tologatni. – Tessék megnézni – mondta a legény, aki idáig csillogó szolgálatkészséggel hallgatott. – Képek is vannak benne. S odanyújtott egy példányt.

Eszti kezébe vette a lapot. Valójában nemigen szoktak neki megtekintésre lapokat átnyújtani, s hogy ő most ezt az újságot kinyissa, a bennelevőket átfussa, s mint egy hölgy, véleményt alkosson róla, rendkívül megtisztelte. Abban azonban, hogy „képek is vannak benne”, egy kis nagyzolást és lebecsülést érzett, mintha ők ketten itt olyasmivel volnának elfoglalva, amiből ő csak a képeket éri fel eszével. Igyekezett hát úgy tartani az újságot, ahogy hölgyek szokták, kissé távol magától, egyenletes, de nem heves érdeklődéssel, készen az ölbebocsátásra, s nem mint gyermekek, akik annak, ami a kíváncsiságukat megfogja, mohón nekidőlnek, a többit pedig ásítva eltolják. Az első lapon csakugyan a kép ragadta meg a figyelmét. Négy ünneplőbe öltözött öregember ült egy asztal körül és beszélgetett. „A mi öreg gazdáink” – olvasta alatta. Az furcsa volt, hogy hármon a négyből gatya volt, bőszárú gatya, mintha a gatyájukkal is a régi világra emlékeznének. Ez meglepte őt, mert nagytatán sohasem látott gatyát. De azért nem lapozott tovább, nehogy azt higgyék, csak a képet nézi, hanem a szöveget kezdte olvasgatni. „Ki a tanyára!” – ez volt az első cikk címe. Arról szólt, hogy mindenki el akar jönni a tanyáról, maholnap nem lesz, aki a földet művelje. Pedig a tanya az ország ereje. Tanyán tizennyolc nemzedéket él egy család, a városon alig négyet. A cím alatt az apja nevét is megtalálta. Égető Lőrinc: ő volt a szerkesztő.

Ez egy kicsit összébbhúzta a pupilláját. Anyuska halála, apuska tönkremenetele, elvándorlása a Felvidékre, nagypapáék haragja; ez mind egy felhőben volt a nyomdával, újsággal. Szegény apuska, már megint ilyenekbe töri a fejét. Nemigen tudta, hogy él négy vagy tizennyolc nemzedéket egy család, hisz minden családnak rengeteg őse volt Ádámig, de gyanította, hogy ez már megint olyan dolog, amire nagytatáék csóválják a fejüket. A következő oldalon egy magános öregember állt, felhajtott karimás kalappal. Ennek gatyája sem volt, meg barátja sem, akivel a régi szép időkről beszélgessen. Hanem a ruhája szép rendes volt, nem olyan foltos, mint a munkásoké, akiket ő aratáskor látott. A többi kép: egy tanyaház, aztán a kalász-tenger, kaszálás-aratáskor. Hanem itt már a képet is úgy nézte csak, hogy közben a fiúkra vigyázott.

Azok előbb csak neveket olvastak. A csizmás mondta a neveket; Jancsi a plajbásszal kikereste őket az íven, s azt mondta: megvan. De amíg egy-egy nevet megtalált: a keresgélő ceruza, a papír, az ujjai mind érezték méltóságukat. Olyan komolysággal csinálta, szinte szemüveg nőtt közben az orrára. Egy névnél megálltak. Jancsi kérdezett valamit, aztán csendben hozzáfogtak a diskuráláshoz. Valami hombárról beszéltek. Hogy most már meglesz a szövetkezeti hombár. Egy bizonyos Balog Sándor, a kisbirtokosok elnöke veszi kezébe az ügyet. Eztán nem a magtárjában tartja a gazda a búzát, hanem a hombárban. S a hombár hiteljegyével bármikor elmehet a bankba. Most az a baj, hogy nem kap a gazda hitelt. Egy tollkereskedő előbb kap százezer forintot, mint egy harmincholdas földbirtokos százat. A Károlyi-birtok most ment el. Mért kellett azt egy banknak megvennie? Még ha ki is osztja; kellett ahhoz a bank? Ha a gazdák összetartanának, maguk is megvehetnék. Igaza van Lőrinc bátyánknak, húszmilliónál több gazdabetét van a takarékpénztárakban.

Az egész beszélgetés csupa félszóból került ki. Előbb mintha csakugyan hírük vagy kérdeznivalójuk lett volna egymás számára; később azonban már csak színre kérdeztek-feleltek, nem azért, hogy megtudjanak valamit, hanem hogy amit tudnak, azt fölmondhassák. Szinte adogatták egymás alá a szót, s maguk is élvezték hevülésüket. Noha végig halkan maradtak, mintha veszekedtek volna, nem egymással, hanem egy ellentmondó harmadikkal. A fekete fiú persze nyugodtabb volt; annak csak a szemén látszott, hogy föl van lelkesülve, s egy-egy kérdést vágott ki keményebben; Jancsi azonban, mint a taréj, megtelt vérrel, s a nagy ujjait sopánkodva emelte az arca elé. Úgy tettek, mintha az olvasgató lány nem is volna a világon. Tán el is röstellnék magukat előtte s egymás előtt, ha észreveszik, hogy az újság mögül figyeli őket. De Esztike tudta azért, hogy ő is bele van számítva a társalgásukba. Azt, amit csináltak, sokkal jobban értette, mint amit beszéltek. Hombár meg hiteljegy? Tán a céljuk is az volt, hogy elkápráztassák – őt-e vagy magukat – ezeknek a szavaknak a használatával. De ahogy a Tanyai Újságból kipislantott rájuk, mégis tetszettek neki. Mint akik tudják, miből lesz a férfi, s most gyakorolják. Fontos dolgokról beszélni, azon, amit mondunk, nekivörösödni: az igazi férfiak is ezt csinálják. S ha a szemével mosolygott is rájuk, a szívében igaz tisztelet volt.