Égető Eszter I. kötet

Fejezet 8

S míg őket figyelte, az apján is dolgozgatott közben a lelke. Azt látta, hogy a két fiú az apuska szavait mondja föl egymásnak. Jancsi még a kezét is úgy tartja az arca elé, amikor azt mondja: „hát akkor meg”. Ő már akkoriban is a nagybátyja papírjaival futkosgatott. Szárnysegéd úr, ötlött eszébe messziről a Márton bácsi szava. Jancsi nem felejtette el a nyomdát: az volt az ő gyerekkora. Eddig is ott motoszkált benne, amíg apuska fönn volt a Felvidéken. Mihelyt meghallotta, hogy Lőrinc bátyja itt van, egyszer csak itt volt, bedugta a fejét. Tűnődött egy hetet az utcákon, aztán csak beoldalgott. S most itt vannak, ő is, a barátja is, mint afféle fiúk. Apuska nekik magyarázza, hogy a tanyán tizennyolc nemzedéket élnek a családok, meg hogy hombár kell, s ők tovább mondják egymásnak. S mintha a mulatság, amivel a tanácskozásukat hallgatta, rést nyitott volna a gerjesztőjük felé is. A mosoly fönnakadt őrajtuk, de a tisztelet, meglágyulva, a mögöttük levő alakra száll. Már nemcsak a bajcsinálót látta az apjában, hanem ennek a két fiúnak (férfiaknál persze ez is más egészen) a Leona nénijét is. Az a szomorúság, amit a múltkor, a roló fölött, az apja feje körül érzett, megint átsuhant a szívén, ugyanakkor azonban valami szépség is. A férfiláz, aminek ez az elhagyottság a pörnyéje. – Na, én most már nem várom tovább apuskámat – mondta Jancsinak, az újságot a többiekhez visszarakva. – Holnap vagy holnapután majd feljövök.

Másnap a Rákóczi úton botlottak bele. Ők egy fél járda szélességben táncoltak fölfelé, apuska meg az irattáskával jött szembe. A feje füstölgő gondolatai közt úszott: a szembejövőket is inkább a lába ösztönével kerülte ki, mint az elfoglalt tekintetével. – Kezicsókolom – köszönt ő rá, úgy majdnem, ahogy Jancsira szokott. – Szervusz – riadt föl az apja, hangossággal ütve helyre szórakozottságát. – Hallom, hogy kerestél tegnap. – Igen, a gyűlésen tetszett lenni – mondta Eszti mosolyogva. A nagy ember egy pillanatig tűnődött, hogy mit kezdjen ő ezzel a kislánnyal. – Van egy félórám, gyere, üljünk be a cukrászdába. A kis barátnőid? – fordult a lányok felé. – Tessék, hívjad meg őket is… De a lányok szabadkoztak: őket várják már otthon. A megrökönyödött pillantásukban ott volt mindaz, amit erről a különös bácsiról hallottak.

– Ó, ne tessék miattam – mentegetőzött Eszti is. Azt akarta mondani: „Azért, mert meg tetszett látni, nem kell mindjárt a cukrászdára gondolni.” De nem tudott elég tapintatos mondatot találni hozzá. Így csak ment s mosolygott. – A Balázs-cukrászdában jó hűvös van. Beszélgethetünk egy kicsit – mondta az apja (mintha ő is hibát érzett volna a cukrászdában), miután a két lánytól elváltak.

A cukrászdában csakugyan hűvös volt. Ez volt az egyetlen előnye. A cukrászdától azt várja az ember, hogy piciny legyen, összebúvásra való, fehér bóbiták és rózsaszínű cukormázak villogjanak benne és teli legyen tésztaszaggal. Ez a cukrászda akkora volt, hogy oszlopokkal kellett a tetejét tartani, s a nagy ürességben egy loncsos, kövér asszony őrizte a tüllel letakart tésztáit. Kávéháznak építették; de Csomorkánynak elég volt a Szarvas Szálloda kávéháza; így alakították át cukrászdává. De minthogy a tészta sem fogyott a sivár helyiségben, ebédre is lehetett benne abonálni, úgyhogy a pirítotthagyma-illat most is elnyomta benne a csokoládé s tejszín szagát. Az első percek elteltek a helyfoglalással, fagylaltválasztással. – Az úrnak mivel szolgálhatok? – kérdezte az asszony. Az úr kétségbeesetten nézett végig a tálcákon. Szinte látszott, amint az undorító ízek sorra átfordulnak az emlékezetén, végre fönn a magasban meglátott egy barackpálinkás palackot. Végre a pálinka is ki volt hajtva; csak a legyek döngtek (egy-egy fejmozdulattal elhajtva s megint összegyűjtve, tágabb, szorosabb körökben) a fagylaltos kanál körül. Szegény apuska – gondolta Eszti. – Itt ül s tűnődik, miről beszéljen vele ebben a cukrászdában.

– Jancsi sokat jár most föl apuskához – szólalt meg ő, hogy könnyebben menjen. Apuska csakugyan megkönnyebbedetten kapott a kérdésen. – Igen. Elég sűrűn. Ragaszkodik hozzám szegény. Nagyon tanulékony fiú. De a sógorom azt hitte, ha tanul, nem lesz belőle gazda. Hát én vagyok neki az iskola… Igen egyszerűen mondta, s még így is minden mondat után megállt, hogy folytassa-e ennek a kisleánynak. De Eszti látta, hogy szívesen mondaná, s tovább faggatta. – Volt ott egy másik fiú is – mondta, a fagylalt olvadó ízét a szájában megjártatva. – Az meg a barátja, Gyevi Pista. Az is nagyon értelmes gyerek. Az egész család nagyon jóravaló – kapott neki megint bátrabban, mint előbb. – Az apjuk régi jó emberem. Már mint fiatal gazda hozzám járt tanácsért. Ő ültette az első gyümölcsfát a gorzsai határban. Azt is az én tanácsomra. Régen volt ugyan, de azok elpusztultak. Ebben a században ő volt az úttörő. Kecskemét határának már egy Mathiásza van, s mi még csak most barátkozunk össze a gyümölcsfával. Én magam is gondoltam rá, hogy telepítek egy gyümölcsöst – tette hozzá elgondolkozva. – Bár egy kicsit már öreg vagyok hozzá…

– Mutatták az újságot – szólalt meg Eszti, mert az apja a cukrászda oszlopait nézte, az elmúlt életén vagy a jövő gyümölcsösén gondolkozva. – Szép képek vannak benne – tette hozzá, ahogy a fiú mondta. – Ugye? – villant föl az apja. – Neked is tetszettek? A keresztmamád ura csinálta. Most derült ki, hogy milyen szép néprajzi képei vannak. A kirakatban a kiszépített menyasszonyok, s benn egy poros albumban a kincs. Így van itt minden. Ez jellemző az egész városra. Az egész magyarságra.

Eszti megtisztelten hallgatott. Érezte, hogy az apja nem tud, csak komolyan beszélni. Neki is, ahogy a fiúknak; azoknak meg, ahogy a közgyűlésen. – Nagyon szép képek; énnekem nagyon tetszettek – ismételte meg, amivel egyszer már örömet okozott. – Ennek örülök. Akkor tán a tanyaiaknak is tetszeni fog. Az nem kis közönség ám. Na, egy kis földrajz! – nézett rá csalafintán. – Mit gondolsz, hány ember él kinn a tanyán? Nemcsak itt nálunk, Szegeden, Makón, az egész Alföldön. – Esztike fejében összevissza vertek a földrajzban tanult lélekszámok, négyszögkilométerek, de nem mert semmit sem mondani. – Na, mégis: tízezer – százezer? – Eszti a többet mondta. – Az ám, egymillió. S annak nincs újságja. Ez lesz a feladat: ezeket újságolvasásra ránevelni. S még sok mindent mondott a Tanyai Újság rendeltetéséről, amíg csak az a szó ki nem csúszott a száján, hogy „föleszméltetni”. Attól mintha ő is feleszmélt volna: elhallgatott. S mint aki észbe kap s a maga bogaráról gyorsan más tárgyra tér, kicsapta a tárcáját a márványasztalra. – Mutattam már a kishúgodat? Most, hogy a könyveimért fönn voltam, akkor csináltattam.