Egy hároméves szőke kislány pillantott Esztire. A vékony kis haja hullámba sütve, a finom orrocskája alatt keskeny kis szájacska. – Nagyon édes – igyekezett Eszti gyönyörködve nézni, s nem pillantott az apjára, nehogy kifúrja belülről a szemét, amit gondol, pedig nem akar gondolni. Olyan sanyarú felvidéki lány volt a kis Aliz. – S megismerte még apuskát? – kérdezte még mindig a képtől s nem az apjától. De mindjárt föl is pillantott, hátha fáj az apjának ez a kérdés. Egy apa nem örülhet annak, ha a kislánya nem ismeri meg. De apuska arcán nem látszott, hogy megbántódott volna. Csak ült elgondolkozva. Eszti nem tudta: az egymillió tanyai van-e a fejében vagy a rejtélyes családja, fönn a Felvidéken. – Egyelőre meg – mondta, mint akinek már a sorsával jár, hogy a gyerekei ne ismerjék meg.
Esz
