De amikor Eszti a haboskávé uzsonnáért kiment (az meg a kuglóf kijárt keresztmamának), többet is mondott. – Nem mondja, de én tudom, az apjától félti. Hogy azt majd jobban szereti, mint őt. Ha megjön a tanyáról: „Esztike hol van? Már megint azoknál a Wiesmayeréknál?” Ő nem hallott ilyet, hogy egy lány mindig máshol legyen. Úgy tesz, mintha eltitkolnám előtte, s az apjánál volna. S ha úgy lenne is, mondhatnám-e, hogy ne menj? Ez meg azt képzeli: tán ki tudja, mit mond az neki. A nagyapád ilyen meg olyan volt, akkor is ezt csinálta velem. Mert az a régi dolog azért rág ám benne. Nem mondja, de én tudom, kivált, amióta vőmuram előkerült. – S nem volt igaza neki? Nem volt igaza, Tunyogi néni? – nézett föl Pohlné frissen a frufrui alól. – Tudja isten – mondta nagymamuska. – Az igaz, hogy a lány
