HUSZONHARMADIK FEJEZETASHLEY
Félálomban pislogtam, és próbáltam fókuszálni. Damian felé nyúltam, de mint valami ismétlődő rémálomban, nem találtam. Egy percre erőt gyűjtöttem, és felültem az ágyban, mert körül akartam nézni a szobában. Az előbb a nevemet hallottam, nagyon messziről és nagyon halkan, de mégis olyan hatással volt rám, hogy egyből felébredtem. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem, mert az ágyam végén ült valaki.
– Damian? – kérdeztem, mert hiába láttam a kintről beszűrődő fényben az arcát, a szomorúság és a fájdalom eltorzította azt. Megrémültem tőle.
– Elmegyek – szólt keményen és határozottan.
– Most? Hová? – kérdeztem kétségbeesetten.
Damian mozdulatlan volt, merev testtartással ült, és minden izma megfeszült az arcán.
– Az mindegy. Elmegyek – ismételte.
Megrem
