Enyém a végszó

Negyedik fejezet

NEGYEDIK FEJEZETDAMIAN

Jim Emerson határozott kézfogással üdvözölt, ahogy beléptünk a stúdióba. Tegnap már beszélgettünk pár órát a hotel bárjában, és egész szimpatikus fickónak tűnt. Érdekes stílusa van, de egyáltalán nem zavaró. Dolgoztam már nála sokkal sovinisztább rendezővel. Legalábbis egyelőre ennyit szűrtem le a találkozásunkból. Elmondta, hogy Mark Reeves egyenesen odáig volt az örömtől, amikor meghallotta, hogy jelentkeztem a szerepre. Ez mondjuk nem volt újdonság. Mark az a producer, aki szereti magát bebiztosítani egy-két befutott színésszel, akik elviszik a hátukon a legszarabb filmeket is.

Jim körbevezetett a helyiségben, bemutatott pár embernek, és hamar belefogtunk a részletek megbeszélésébe. Időközben Ashley benézett hozzánk, és félénken odalépett egy kérdéssel, amikor Jim elment.

– Mikor fogjuk a szöveget összepróbálni?

Mosolyogva válaszoltam.

– Tudod, hogy semmi szükség rá, és azt is pontosan tudod, mennyire utálom. – A szemét forgatta, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja a következő mondatot. – És már számtalanszor smároltunk, így amiatt sem kell aggódnod.

Halvány pír jelent meg az arcán.

– Istenem, Damian, ha úgy fogsz megcsókolni, ahogy azt eddig tetted, nekem biztos, hogy befellegzett!

Mi a franc?

– Mélyen belém gázoltál a tapintatlanságoddal – válaszoltam játszott sértődéssel. – Ne aggódj ennyit! Jók voltunk, és jók is leszünk együtt – kacsintottam rá.

Szótlanul nézett a szemembe, és egy darabig nem reagált semmit az elhangzottakra. Kutatta a tekintetem, és próbáltam nem nevetni a kétségbeesésén. Ashley-t egy igazán maximalista nőnek ismertem meg, és biztos voltam benne, hogy most is a képessége legjavát adja a szerepbe. Viszont a bizonytalansága feldühített. Itt vagyok, hogy segítsek neki, egész este a rohadt szöveget tanultam. Egy kicsit több bizalmat talán megérdemelnék. Megtehettem volna, hogy maradok Jamaicában a hasamat süttetni, nem pedig repülőre pattanok. Berlin rohadt hideg októberben. A harminckét fokot lecseréltem tizenegyre. Méghozzá ezért a dühös szempárért.

– Én erre nem vagyok képes… – nyögte, és hátat fordított nekem, hogy elmenjen.

– Kiváló önértékeléssel rendelkezel! – szúrtam oda búcsúzóul, de nem reagált rá.