Enyém a végszó

Harmadik fejezet

HARMADIK FEJEZETASHLEY

A hotelnek volt étterme, de én a reggelit mindig az épületben lévő Woodfire nevű pékségben szereztem be. Ahogy beléptem az üzletbe, és megéreztem a frissen sült kenyér illatát, ami átjárta az egész helyet, rögtön megéheztem. Ezúttal volt időm itt megreggelizni, és kicsit bámészkodni is. Máskor csak becsomagoltattam a finomságokat, és rendszerint az öltözőben fogyasztottam el, a szövegkönyv olvasása közben.

Ahogy megittam a kávémat, az órámra pillantottam. Nemsokára itt lesznek értem, és ettől máris elöntött az aggodalom. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy kiemelkedő alakítást nyújtsak. Pedig ezt nem cseszhetem el! Nem, mert különben a hollywoodi álmom elég hamar véget fog érni. Különben is, mostanában elég sok mindennek lett vége az életemben, a színészetet nem fogom veszni hagyni!

Három hónapja fejeződött be az álviszonyom, méghozzá Damian Reshore ünnepelt szupersztár párjaként. Felkért, hogy legyek a barátnője a sajtó előtt, hogy azzal rám irányítsa a paparazzik figyelmét a valódi barátnője helyett. Nem mondom, hogy sokat gondolkodtam azon, elvállaljam-e a szerepet, mert hamar meggyőztem magam a pozitívumokkal. Méghozzá azzal, hogy Damian oldalán a kamerák kereszttüzébe kerülve, felfigyelhet rám néhány filmes nagyágyú. És ez tökéletesen működött, mert főszerepet kaptam ebben a filmben. Viszont a sok jó dolog, és a tervem sikerének ellenére eléggé megviselt az úgynevezett szakításunk Damiannel. Mert amint rendeződtek a dolgai és letelt a szerződésünkben foglalt határidő, őt bizony többé nem láttam. Még el sem köszönt. A bátyám, Liam – aki a legjobb barátja és az ügynöke is annak a jóképű seggfejnek – felhívott és közölte, hogy a „felfedezettje” nem tart rám igényt a továbbiakban.

Hangosan nevettem a gondolataim hallatán.

Pár hét elteltével odáig jutottam, hogy seggfejnek hívom Damiant, pedig kerek három hónapja még áhítoztam a csókjai után. Mert annak ellenére, hogy csak egy álbarátnő szerepét töltöttem be, az én szívem nem tudott érzéketlenül dobogni. És az csak még fájóbbá tette az egészet, hogy nem új keletű érzelmek voltak ezek, ahogy a kettőnk közötti kapcsolat sem volt az. Egy osztályba jártunk a színészképzőben, és elég közeli kapcsolatba kerültünk, igaz, akkor még csak barátokként. Hiába voltam belé szerelmes éveken át, ő mindvégig megtartotta közöttünk a távolságot, és kizárólag lelki kapcsolatként tekintett rám. Sosem léptük át azt a képzeletbeli határvonalat, amelyet legszívesebben lebombáztam volna, hogy eltüntethessem a föld színéről. De az a határvonal sok év eltelte után is ott volt, és a mai napig tökéletesen ellátta a funkcióját, mert Damian és én nem léteztünk szerelmespárként, csupán csak eljátszottuk párszor a színpadon, és néhány hete a fotósoknak.

– Az isten áldja már meg! – káromkodtam mérgesen magam elé, és felpattantam a székemből, hogy elinduljak dolgozni. Mi a francos nyavalyáért Damian Reshore jár a fejemben?! A rohadt szövegnek kellene, vagy a rendező szavainak, amikkel megpróbált jobb munkára ösztönözni. Erre én itt siratom a múltbéli viszonzatlan szerelmemet. Megfogadtam, hogy nem fogok a reménytelenségben megfulladni. Egyszer már képes voltam elengedni őt. Most is menni fog. Egyszerű a dolgom, hisz csak ki kell zárnom a gondolataimból.

Tök egyszerű, valóban.

Kinyitottam a fekete Audi ajtaját, ami a hotel parkolójában várt rám, és egy „Guten Morgen!” kíséretében beugrottam a hátsó ülésre. Csakhogy most valaki más is szeretett volna beülni mellém, mert egy kéz megtolta az oldalamat, és a távolabbi ülésre tuszkolt. Ismerős illat csapta meg az orromat, és amikor magam mellé néztem, legszívesebben sikítottam volna egyet. Damian becsapta az ajtót, és rám vigyorgott. Értetlenül bámultam rá. És persze tátott szájjal.

Nem tudtam megmozdulni, megszólalni, biztos voltam benne, hogy meghaltam. Vagy elfelejtettem levegőt venni, amikor megláttam. Azonban az erős és őrült szívverésem nem ezt támasztotta alá, de manapság egy szívnek nem lehet hinni. Mert majdnem kiugrott a mellkasomból örömében, pedig én egyáltalán nem voltam boldog.

– Helló! – üdvözölt, és egy puszit nyomott az arcomra.

Ezt éreztem.

Akkor élek.

A francba!

– Mit keresel itt? – kérdeztem.

– Én vagyok a meglepetés – válaszolta, majd a mutatóujjával az állam alá nyúlt, hogy becsukja a tátva maradt számat. – De úgy látom, sikerült teljesen ledöbbentenem téged. Liam nem telefonált?

Liam? Szóval a bátyám biztosan azért keresett annyiszor, hogy ezt elmondja! Én meg nem vettem fel neki a telefont, mert játszottam a sértődött kislányt. Most meg a hülyét. Jézusom, ez a reggel kész katasztrófa! Mi jöhet még?

– Én vagyok a beugró Tyler helyére – közölte Damian.

Soha többé nem kérdezem meg, hogy mi jöhet még…

A sofőrre néztem, aki gázt adott, és elindított egy német rapzenét. Megegyeztünk, hogy reggelente megismerteti velem a hazája zenei világát, és ezúttal mindennél jobban vártam, hogy megszólaljon a hangszóróból a dal – helyettem. Peter volt a sofőröm, bármerre is mentem. Eléggé megkedveltem a srácot a fura zenei ízlése ellenére. Most egy kisebb stúdióba hajtottunk a kocsival, de pár nap múlva egy bérlakásban fogunk forgatni. Ezek szerint Damiannel…

Óvatosan felé sandítottam, és láttam, hogy a telefonját nyomkodja. Ahogy ki tudtam venni a kijelzőjéből, feltételezhetően a szöveget olvasgatta. Nagy levegőt vettem. A jövőm érdekében nyugalomra intettem magam. Sürgősen meg kell szoknom a jelenlétét és a közelségét.