Emeld a tétet!

Chapter 4

Lydia

Akkor veszem észre, amikor körbevezetnek minket. Az a pasi. Aki előző este megcsókolt, és még a nevét se tudom. Pont olyan tökéletes, ahogy emlékeztem. A szívem azonnal kalapálni kezd, a pulzusom eszeveszett tempót diktál. Szent ég! Szerintem itt dolgozik! Amiből az következik, hogy le fogok feküdni vele, nem? De. Meg fog történni! Ennek így kell lennie. Ez a sorsom. A végzetem.

Már ha érdeklem. Ha már megcsókolt, akkor talán a szexre se mondana nemet. Gondolom. Nem igazán tudom, hogy működik ez a pasiknál. Én nyilván csókolóztam már olyanokkal, akikkel nem akartam lefeküdni, de szerintem a fiúk nem ilyen válogatósak. Vagy mégis? Istenem! Remélem, ő nem olyan finnyás, mint én, mert szerintem ő lesz az.

Mármint az, akivel lefekszem, nem az a másik az. Nem, hát persze, hogy nem. Nem vagyok annyira őrült, hogy esküvőt és kisbabákat vizionálok egy olyan pasival, akiről csak annyit tudok, hogy tökéletesen csókol. Még mindig a tökéletes férfiba akarok beleszeretni, akivel aztán boldogan élhetek, amíg meg nem halok, de azt nem tudom, mikor hozza szembe az élet. Mi van, ha harminc is leszek addigra? A szexuális tapasztalással azért addig csak nem kellene várnom.

Szóval nem, nem tervezem, hogy hozzámegyek. Csak a szüzességemet akarom odaadni neki, mert abból a tökéletes csókból ítélve, szerintem remekül teljesítene a megrontásomban. Mindezt abból gondolom, hogy amint meglátom, elönt egy érzés. Egy érzés, amit nem ismerek, de féktelen kéjvágynak írnám le. Sóvárgásnak. Epekedésnek, ha úgy tetszik.

Megrontás. Milyen nevetséges kifejezés. Fejben feljegyzem, nehogy ezt használjam, amikor megkérem arra, hogy szexeljen velem.

– Azt hiszem, láttam a pasit – tájékoztatom Paytont, amikor összefutunk ebédnél a dolgozói étteremben.

Életemben nem jártam ilyen elegáns kantinban. Van salátabár, szendvicsasztal, pizzaasztal és különféle meleg fogások, a kinyomtatott menü alapján mindennap más és más. És ingyen van! Ez milyen? A juttatások elképesztőek, ezért is tetszett meg ez a lehetőség. A nyugdíj- és az egészségbiztosítás nyilván fontosabb volt, mint az ingyen ebéd, de akkor is. Igazán üdítő meglepetés. Az étterem mindenki előtt nyitva áll. A háttérben és az előtérben dolgozóknak is. Az üzletvezető és a gondnok ugyanott ehet, ami szerintem csodálatos, hiszen egyenrangúként kezelnek mindenkit. A terem óriási, inkább büfészerű, ami nem is meglepő, hiszen óriási létszámot kell befogadnia, ha már mindenki munkába állt.

– Melyik pasit? – kérdezi Payton, mielőtt beleharapna egy pizzaszeletbe.

Ahhoz képest, hogy gimis fiúkat megszégyenítő mennyiséget képes magába tömni, a barátnőm egy kifejezetten apró termetű lány.

– A pasit a bárból. Tudod.

– Nem mondod! – esik ki a pizza a kezéből a tányérjára, az arcát beragyogó mosolyt még Vigyori macsek is megirigyelné. – Itt? – kérdezi égbe szökő szemöldökkel, előre gyönyörködve abban, micsoda szórakoztató pillanatokat hozhat számára ez a fejlemény.

– Persze hogy itt! Nem voltam sehol máshol ma, csak itt – azzal felvágom a salátámon pihenő csirkemellet, majd felszúrok egy tökéletes saláta-dresszing-hús arányú falatot.

– Szóval itt dolgozik? Beszéltél vele?

– Azt hiszem, és nem. A szálloda előcsarnokában szúrtam ki, miközben körbevezettek minket. Elég menő, hogy már a nyitás előtt itt vagyunk, nem?

Tényleg szuperklassz! Voltál már nyitvatartási időn kívül vegasi kaszinóban? Nem. Nem voltál, mert ha egyszer kinyitnak, onnantól mindig nyitva vannak. A nap huszonnégy órájában, az év háromszázhatvanöt napján. Hány embernek adatik meg, hogy láthasson egy ilyen helyet vendégek nélkül? Fogadok, hogy csak keveseknek.

Az előcsarnokban meg sem áll a munka. Építőmunkások állványokról igazítják a lámpákat, egy másik csapat dekoratív csempével burkolja a kisebb medence méretű szökőkutat. Folyamatosan érkeznek szállítmányok a kisebb boltokba, az üres dobozokat darabokra szedik és eltakarítják.

A kaszinó szintjén nagyjából ugyanez a helyzet. Az asztalok magányosan állnak a helyükön. A sorokba rendezett nyerőgépek világítanak, de némák, az egész szinten nincs senki, leszámítva a középen elhelyezkedő bárt, amin még most is dolgoznak a kivitelezők.

Friss festés és új kárpit illatától sűrű a levegő, de van még valami más is. Az első nap illata. A lehetőség, a kiaknázatlan energia és a közelgő kaland halk ígéretének illata.

Hátborzongatóan különleges.

– Lydia, koncentrálj! – rázza meg a poharában a jégkockákat Payton, mielőtt kortyolna egyet. – Részleteket akarok!

– Az előcsarnokban láttam. Lehet, hogy itt dolgozik? – teszem fel a kérdést, mert fogalmam sincs, miért van ebben az épületben. – A bejárati ajtók közelében állt néhány fickóval. Egy tabletet néztek, és a mennyezet különböző pontjaira mutogattak. Ó! Talán a biztonságiakkal van? Fogalmam sincs, de úgy nézett ki, mint aki idetartozik. Elképzelhető, hogy egy alvállalkozó, és soha többé nem futok össze vele – fintorodom el a gondolatra, majd lemondóan megvonom a vállam.

Az elég gáz lenne, ha ez volt az egyetlen lehetőségem, és nem éltem vele. És ha mégis itt dolgozik, találkozunk még valaha? Ez a hely olyan, mint egy kisebb város. Több ezer munkavállaló, biztosan lesznek olyanok, akiket ritkán vagy sohasem látok.