Az emberekben több volt már, mint amennyi kell, s csipkedték egymást. A Sándornak is azt mondja valaki: fenét voltál te a sturmbatallionban, talán a tréneknél. Kihúzza a Sándor a tárcáját, kivesz egy képet, és mutatja: itt van, ha nem hiszik. Azzal fölkel (mintha csak most látnám), s nekem is odahozza. Egy edényforma volt a fején, s a kezében a handgránát. – Ilyen stramm legény voltam én – mondja –, megijedt volna tőlem, ha így találkozik velem? – Nem ijedtem volna én meg, mondom s a szemébe nevettem. Attól fogva aztán mindig ellenkedtünk.
A lecsavart lámpa szortyogott egyet-kettőt, aztán elaludt. Zsófi megigazította a kisfia fejét, s a párnája alá vetette a karját; jólesett az égő arcának a frissen húzott párna. Mari fennült az ágyában s hallgatózott. Zsófi nem látta őt, de érezte, hogy
