Volt valami különös a Kati hangja csengésében, amitől Zsófi rögtön fölpattant, s a kerítéshez sietett. Az ő Marijuk jött, de a csendőrőrmesterrel, attól csengett olyan idegesen a Kati hangja. Piros volt a Mari, mintha a nyitott kemence előtt állna, s a nagy kezei tétován lógtak ki fehér gyapjúkendője alól. Amikor Zsófit meglátta, még jobban megzavarodott; arra nem számított, hogy nénje kinn lesz a kertben. Most mit csináljon; elköszönjön, vagy odahívja a Zsófit. Megállt, az őrmester is megállt, de esze ágában sem volt elbúcsúzni. Zsófi szívén jóleső búgással szaladt át a vér. Örült a maga asszonyi okosságának; itt van ő, majd segít ezen a kis megzavarodotton. – Hozzám jössz? – szólt oda Marihoz, és a kerítéshez lépett. Az őrmester meghúzta a puskáján a szíjat, és tisztelgett. – Elkísértem
