Zsófi fölállt, s akaratlanul is a fia után kapott. A kék szája szélén egy csepp hab fröccsent ki a szíve alól kiszabaduló sikoltással: – A rühes! Kurátorné most már nem korholta magát; legyőzte öreges gyávaságát s ravaszul nyomult előre, csak a régi, felelősségre vonó anyai tekintélyt bugyolálta óvatos általánosságokba. Így vigyázzon rá az ember, hogy mit tesz. Mert itt nem az igaz, ami igaz, hanem amit mondanak. Juj, hát még maga föl is tételez olyat, hogy az én Marimnak majd épp az őrmester kell. Meg hogy a Zsófi a Mari neszével szerez magának embert, ha kell neki. Tisztességes özvegyemberek ajánlkoztak, nem ilyen béresfi, aztán hallani sem akart róla. Majd épp ő ereszkedik össze a kerítésnél azzal a lópofájúval. Aki ismerte szegény vőmet, nem is tesz fel ilyet róla.
Zsófi látta az öreg
