Maga se tudta, hogy aludt el, arra ébredt, hogy Sanyi fönn ül az ágyban és sír; fölriadt és megijedt a sötétségtől. Ki tudja, miféle pusztaság közepén találta magát, amikor fölült, és szétnézett ebben a feketeségben. De elég volt Zsófi egy szava s a keze érintése, hogy visszataláljon az ismerős szobába. Még szepegett néhányat, s aztán megindult az a ki-bejáró szusz a kis orra cimpái közt. Zsófinak a megnyugodó gyerek fölött megint eszébe jutott a maga baja. Kinn szürkülhetett már; a betett spalétatáblák felé egy kicsit világosabb volt a szoba, a rések beszűrtek valami fényt, gyanítani lehetett, hogy az a fekete folt ott a korsó, s az állótükör is hessegetni kezdte maga elől a sötétséget. Zsófi feje sokkal éberebb, tisztább volt most, mint az este. Ő maga is csodálkozott, hogy milyen messzi
