A nyár beállt, s az izzó fehér sugarak annyira fölfűtötték a tornác előtt a palát, hogy Sanyi, akinek az volt a legnagyobb öröme, hogy kis ostorával az itató köré gyűlt récéknek közébük csapjon, sziszegve ugrott le a felmelegedett kőről. Az akácok fehér virágai lekókadtak, összeestek a poros fehér levelek közt, s a takarodó szekerek mint lőporfüstbe burkolt hadigépek hatoltak át a leigázott falun.
Kiszeláné az egész délutánt átaludta, s csak estefelé mozdult ki a házból, s vitte a híreket a Zsófiról a postamesternének. Persze vigyázott, hogy ezekben az elbeszélésekben Zsófi csak az igénytelen kis asszonyka maradjon. Ez a kis asszonyka, akinél lakom, tért rá úgy mellesleg, s vigyázott, hogy időnként közbeszúrja, „náluk parasztoknál” vagy „ahány parasztcsaládot ismerek, mindenütt így van”.
