Sehol

Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen „mélységét”, és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón… Manu megpihent egyetlen pillanatra… majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan „nem akarom” mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt „csápja” felé… Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét… Ameddig csak lehetett. Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett „hajóhát” azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa „négykézlábasdit”… és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie… amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított „papucsokba”… majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert… hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen… És az űrhajó jótékony „fedezékéből” kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította! Ösztönösen, teljes testtel félre fordulva próbálta elkapni a tekintetét a szó szerint fájdalmas látvány elől… miáltal az óvatlan mozdulat következtében a bal lába kicsúszott a tartóból… és Manu halálra váltan kapott a függőleges szerelőkorlát után… Az inkább emlékezetből, mint tudatosan végrehajtott mozdulattal a leges-legutolsó pillanatban sikerült beakasztania a karabinert. Hajszálpontosan azelőtt, mielőtt a jobb lába is kicsúszott volna a rögzítőpapucsból. S ezáltal pár pillanatig a halálfélelem kővé dermedt furcsa zászlajaként „lengedezett” a hajótest felett. Miközben a perzselő hőség, meg az ijedtség együttese generálta verejték a bőre minden egyes pórusán kicsapódva elborította az egész testét… hogy a súlytalanságban az izzadságcseppek lassú méltósággal lebeghessenek bele a fülébe, az orrába, a rémült zihálástól félig nyitott szájába… valamint, fájdalmasan csípve a szemeibe… Tehetetlen volt. Még a verejték és a könny együttesétől elhomályosuló tekintetét sem tudta megtörölni. Hirtelenjében az a rémisztő kényszerképzete támadt, szó szerint a semmiből, mintha hátrakötött kézzel dugták volna bele egy izzó kemencébe. Az alig pár hónapja még a Föld azúrkék légkörének oltalmában oly kellemesen simogató napsugarak most valóságos purgatóriumi lángnyelvekként készültek elevenen, a saját levében megfőzni őt! Az őrjítő gondolat szülte dermesztő pánik, a majd egy évtizedes „űrrutinja” ellenére képtelenné tette Manut még a szkafanderhűtés bekapcsolásához szükséges egyszerű mozdulatra is. És csupáncsak annyi volt a szerencséje, hogy a saját tehetetlensége az űrruha automatikáját egyáltalán nem befolyásolta. Miáltal pár tizedmásodperccel később a hűtőmodul felzúgott… hogy kisvártatva az erős túlzással már-már elviselhetőnek nevezhető ötven fok körüli értékre csökkenhessen a forróság „odabent”. Manu mégsem mozdult. Csak hosszú-hosszú percekig szoborként „lógott” a biztosítókötélen… Mialatt lassacskán végre sikerült megnyugodnia. − Inkább bányásznék a Plútón − tornázta óvatos mozdulatokkal vissza a lábait a „papucsokba”… Miközben Bryan aggodalommal átitatott hangja ráébresztette, hogy amit ő csak gondolni vélt, azok bizony kimondott szavak voltak: − Nem értem, ismételd! − Nem érdekes… mindjárt megbuherálom ezt a nyavalyás vitorlát…− vágta rá zavart-sietve. Holott semmi jelentősége sem lett volna annak sem, ha megismétli az iménti „hangos gondolatot”. Ő mégis inkább terelt. Amit Bryan McNolen kapitány, még ha észre is vett, nagyvonalúan átsiklott felette: − Rendben. Igyekezz! Nem szeretnék több időt elpazarolni! Mostanra nemhogy a Merkúr pályáját, de kis túlzással már a Nap-rendszert is el kellett volna hagynunk! − sürgette inkább a további kérdezősködés helyett. Igaz még ezt sem tette túl vehemensen. A szavai viszont, a nyilvánvaló nagyzolása ellenére is hordoztak magukban némi igazságot. Manu tisztában volt vele, hogy igyekeznie kell, hiszen az örök mozgásban lévő univerzumban minden elvesztegetett idő végzetesen befolyásolhatta a gondosan megtervezett, és jó előre kiszámított pályájukat. Egyszóval, még ha nem is pont a felszólítás miatt, de sietve hozzálátott a javításhoz… hogy már egyáltalán nem törődve a végletekig terhelt kondirendszer dacára a tekintetét még mindig elhomályosító verejtékkel, alig húsz perc alatt kicserélje a napvitorla vezérlőmodulját. − Kész vagyok! Bemegyek− kiáltott bele megkönnyebbülten a sisakmikrofonba. Majd a maró izzadságcseppektől mostanra szó szerint már semmit sem látva, majdhogynem vak tapogatózással végigvonszolta magát a szerelőkorlát mentén a zsilipkamráig… Amely a vákuumban furcsa némafilmet játszva hangtalanul, előbb kinyílt előtte… majd ugyanolyan csöndben be is zárult mögötte… *** És egy őrjítően hosszúra nyúlt fél perc után végre levehette a sisakot… de úgy tűnt, csakis azért, hogy a hermetikusság megszűntével szinte azonnal megrohanhassa a benti huszonkét Celsius fok „dermesztő hidege”. Melyet „előrelátóan” a szkafander alatt mindösszesen viselt, az izzadságtól csuromvizes trikó és bugyi csak még elviselhetetlenebbé tett… Manu reszketeg mozdulatokkal kibújt a szükségtelenné vált védőruhából… Átlépett a belső zsilipen… és bármennyire fázott, megszabadult a csuromvizes alsóneműitől is… hogy, miközben legszívesebben a forró zuhany alá állt volna be, nagyjából szárazra törölve a testét, visszabújhasson a kifelé menet itt hagyott overalljába… És a belső kommunikációs rendszeren keresztül szinte azonnal felcsendült Bryan hangja: − Ezt lehetne még egyszer?! − értékelte incselkedve a „műsort”. Egyáltalán nem hozva zavarba Manut. Elvégre már nem az első útja volt Bryan McHolly-val. Amelyek közül még a legrövidebb is több mint két évig tartott. Miáltal már rengetegszer láthatták meztelenül a másikat. Egyszóval lényegében csak szórakoztatta a dolog: −Az tetszene mi?! − mosolygott bele a legközelebbi kamerába. Az igazat megvallva el is várta, hogy a férfi végignézze a „műsort”. Amit, csak most tudatosult benne, neki csinált! A párjának! Elvégre az ilyen, Kerubion -féle hosszú távú expedíciókra kifejlesztett két fős mély űri kutatóhajóknak ez volt a sajátosságuk: a gondosan kiválasztott legénység egyfajta házasságként élte meg a küldetést. A szociológiai felmérések eredményei is ezt az ideális létszámot hozták ki, mint a legkevesebb konfliktust eredményező felállást. Legyen szó akár féltékenységről, akár hatalmi kérdésről. "A Paradicsomban sem véletlen voltak csak ketten!" − csalt mosolyt Manu arcára az egyszer, ebben a témában elhangzó „Bryan-bölcsesség” felbukkanó emlékképe. Kedvelte a férfit. Persze ebben semmi meglepő sem volt, hiszen a minél hatékonyabb együttműködés érdekében a kutatópárokat már eleve a nemi identitásuk és az egymás iránti lehetséges vonzalmuk alapján válogatták össze. Elvégre egy-egy ilyen küldetés során a két embernek végtelennek tűnő napokat kellett összezárva eltöltenie. Márpedig ezt a nagyon-nagyon hosszú időt csak úgy volt esélyük elviselni, ha a kapcsolatuk, túlnyúlva a munkán, minden más igényüket is kielégíti. És ez, Manu határozott véleménye szerint, az ő esetükben tökéletesen működött. − Mindjárt fent vagyok − fordult el mosolyogva a kamerától. *** Igaz a „parancsnoki híd” elnevezés helyett, miután azt eredetileg a több tíz, száz, esetleg ezer fős legénységgel bíró űrnaszádok vezérlőtermének megjelölésére használták, mint olyan, itt már réges-rég elvesztette a valódi szerepét, és a csupán két ember „lakta” kutatóhajón igazából a központi helyiség meghatározás találóbb lett volna, de a kis létszámú személyzet dacára is hatalmas méretek miatt a titulus mégis megmaradt. Így Manu, akárcsak ezer évvel ezelőtt, most is a parancsnoki hídra lépett be: − Na, indulhatunk! − húzta ki magát büszkén. − Ugye mondtam, hogy megcsinálom?! − Szuper csajszi vagy! − válaszolt Bryan úgy, hogy közben még csak fel sem pillantott az „asztali” kijelzőről. − Ezalatt mi Reával kiszámoltuk a részleteket… szóval, tényleg indulhatunk… Manu, habár külön-külön minden szót értett, tanácstalanul bámult a férfira… és el kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájött, ki is az a REA. Jobban mondva mi: Rea, vagyis igazából MIREA, Mutiplatform Intelligent Realtime Entity Association, a két fős legénységük „harmadik” tagja, egy több munkakörnyezetes önfejlesztő számítógép, lényegében kísérleti jelleggel, először vett részt éles „bevetésen”. "Igaz ekkor rögvest a csupa nagybetűs ISMERETLENBE!" − hasított bele Manuba immáron ki tudja hányadszorra, a küldetésük ijesztő mivolta. És szó szerint összerándult a gyomra az ideges feszültségtől. Amit képtelen volt magában tartani: − Bryan, te nem félsz? − tört „felszínre” a szó szerint a lelkét marcangoló határtalan aggodalma. − Az egy dolog, hogy a sok okos prof papíron kiszámolt „valamit” − rajzolt idézőjelet a levegőbe −, de mi van, ha tévednek?! Nem akart vészmadárnak tűnni, de egyszerűen képtelen volt továbbra is magába fojtani a gondolataiban az elindulásuk óta folyamatosan ott motoszkáló kételyt. Az iránt küldetés iránt, amit még soha senki nem csinált végig előttük! Azt, ahol a Merkúr pályájától elindulva egyszerre akarták befogni a Napszelet, és meglovagolni az égitestek gravitációs mezejét azért, hogy a fénysebesség közel harminc százalékáig gyorsulva elhagyhassák a Naprendszert, és elsőként jussanak el oda ahol még nem járt ember. AZ ALFA CENTAUIRA! Abba a hármas csillagrendszerbe ahonnan számukra már nincs visszaút! Hiszen ezt az űrhajót kizárólag egy útra tervezték. "CSAK ODA!" A rémisztő gondolat hirtelenjében rádöbbentette Manut, milyen különös gonddal választották ki kettejüket erre a feladatra. És a helyére kerülő mozaikdarabok egyértelművé tették amit tudat alatt eddig is sejtett: "Egyáltalán nem a véletlen műve volt, hogy az elmúlt pár alkalommal következetesen Bryan mellett kaptam beosztást" − „ocsúdott” fel gondolatban. − "A kettőnk közötti kémiát erősítették." Mindazonáltal a szíve mélyén nagyon is érezte, hogy mindez működött! És Manu mostanra már valódi társként szerette a férfit… Mégis elbizonytalanodott: "Vajon képes leszek csak vele leélni a hátralévő életemet?" Ezek az egymást kergető gondolatok mindössze az alatt a néhány pillanat alatt cikáztak végig az elméjén, amíg Bryan válaszát várta… Aki végre felnézett rá: − Persze, hogy félek − vallotta meg már-már veszélyesen őszintén. − Viszont gondolj csak bele, ha ezt megcsináljuk, híresebbek lehetünk mint előttünk bárki más! − kiáltott fel lelkesen… de hiába! A nagy szavak ellenére az egész lényéről lerítt, hogy nem csak Manut, hanem saját magát is ugyanúgy győzködnie kell:− Még a huszadik század végén útnak indított szondákat is megelőzzük… és igaz, mire az általunk szerzett információkat felhasználva megérkezhetnek az első igazi „telepesek”, akár harminc, negyven, vagy ötven év eltelik, a lényeg az, hogy nem maradunk örökre egyedül! − válaszolt önkéntelenül Manu legrejtettebb félelmére is. És ő készségesen elfogadta az érvelését. Egyszerűen azért mert hinni akar neki! Elvégre a több milliárd éves univerzum távlatában a csupán röpke pillanatnak tűnő emberi élet csapdájában „vergődve” ő maga is ugyanúgy áhította a hírnév nyújtotta mesterséges halhatatlanságot, mint a férfi. − Rendben van − szabadult meg egyetlen mozdulattal az épphogy csak az imént magára húzott ruhadarabjától… és guggolt le Bryan mellé −, de előtte szeretkezni akarok veled! Nem tehetett róla. Hirtelenjében ellenállhatatlan kényszert érzett egy igazi stresszoldó szexre. És minden jel arra vallott, hogy ugyanúgy a férfi is…