Sehol

Bryan

− McHolly parancsnok! − „törte” apró darabokra a már hosszú-hosszú órák óta tartó kellemes csendet Rea. − Ideje lenne felvenni az utazási pozíciót!

Az érzelemmentes géphangon ugyan nem jött át a szavak mögötti sürgető tartalom, Bryan mégis pontosan tudta, hogy valóban nem várhat tovább.

− Azonnal − állt fel.

Miután Manut vagy két órája „beparancsolta” a mélyálomkapszulába, már csak ő volt ébren.

És lassacskán ő is követni fogja… de előtte még mindenképpen át akarta még egyszer nézni a számításokat.

Úgymond megnyugtatásképpen.

A szemmel láthatóan amúgy is riadt nő előtt ugyan még minden erejével igyekezett nem kimutatni, de most, hogy egyedül volt, már bevallhatta magának: egyre jobban fél.

Igen, szabályosan retteg nekivágni a csupa nagybetűs ISMERETLENNEK.

És ettől a kínzó balsejtelemtől képtelen volt szabadulni.

− Mutasd meg újra az útvonalunkat! − fordult a tér közepét uraló, leginkább egy ovális asztalra emlékeztető központi vezérlőegység felé…

A terem világítása szinte ugyanabban a másodpercben elhalványodott… és egy, az asztal fölötti hologramként megjelent a küldetésük részletesen kidolgozott térképe… amely előbb kimerevedett… aztán a láthatatlan operatőr ráközelített az űrhajójuk, a Kerubion háromdimenziós animációjára… mintegy „életre” keltve azt… és a napvitorla méltóságteljesen szétterült… hogy a hirtelenjében a huszonötszörösére növekedett felületbe beleütköző fotonkitörés mozgásba lendíthesse a hajót… amely előbb komótosan… majd pedig egyre gyorsulva maga mögött hagyta, előbb a Merkúr… azután a Vénusz… a Föld… és a Mars pályáját is… hogy a Jupitert gravitációját parittyaként használva, a Szaturnusz… az Uránusz… a Neptunusz után a Plútót… és a Kuiper-övet is maga mögé utasítva, már közel a fénysebesség harmadával, majdhogynem háromszázharmincmillió kilométer per órával száguldjon, az Alfa Centauri B körül keringő exoplanétánál véget érő, két évtizednyi útján.

Bryan balsejtelme ugyan nem múlt el, de most, miközben ki tudja hányadszorra, újfent végignézte a szimulációt, végre rádöbbent, hogy innen már nincs visszaút!

Csak egyet tehet:

Neveztessék Istennek, Allahnak, Buddhának, vagy egyszerűen csak Sorsnak, neki most erre, a parányi ember által talán fel sem fogható hatalomra kell bíznia mindkettejük életét.

− Rea, indulás! − fordult el a hologramtól…

A praktikai okokból ide telepített, és a gyorsulásból eredő hatalmas terhelések kompenzálására kifejlesztett mélyálomkapszula mindössze két lépésnyire volt tőle. Ellentétben az eredeti tervekkel, ahol a hajó tervezői előbb a híd alatt kialakított orvosi szobában, majd pedig a két szinttel lentebb található „legénységi” részlegen képzelték el őket…

Mígnem valamelyik gyakorlatiasabb mérnök végre rádöbbent, hogy egy esetleges vészhelyzetnél, ahol egyáltalán nem mindegy, hogy az „ébredés” után mennyivel sikerül a legénységnek beavatkoznia az eseményekbe, az elsődleges tényező az idő.

Bryan még egy utolsó pillantást vetett az áttetsző bura alatti zselészerű folyadékban békésen „alvó” Manura…

Majd végre ő maga is elfoglalta az „utazási” pozícióját a saját kapszulájában…

És a következő pillanatban egy halk szisszenés kíséretében rázárult a fedél… a nyakába szúródó tű pedig egyetlen apró csípés gyanánt befecskendezte a szívverése majdnem nullára csökkentéséhez elengedhetetlenül szükséges szérumot, hogy „alámerülhessen” a sötétségbe… halványan érzékelte amint ijesztő módon a teste köré… sőt!… az orrán meg a száján keresztül még a tüdejébe is betódul a „zselé”… de, még mielőtt önkéntelen kapálózásba kezdhetett volna, a tudata kikapcsolt…