A sötétség szavai

A SZERKESZTŐK ELŐSZAVA

A SZERKESZTŐK ELŐSZAVA

ALEGTÖBB HORRORRAJONGÓ, már amennyire gondolkozik ezen egyáltalán, valószínűleg azt feltételezi, hogy a horrorirodalom alapvetően angolszász jelenség. Elvégre ez a műfaj Horace Walpole-tól és Ann Radcliffe-től, Edgar Allan Poe-n és M. R. Jamesen át egészen H. P. Lovecraftig, Shirley Jacksonig és Stephen Kingig elsősorban amerikai és brit-szigeteki terméknek számít, nem? Egy maréknyi tizenkilencedik századi francia, német vagy orosz novellát leszámítva, amelyek időnként felbukkannak egy-egy régi antológiában, és azon a pár néven kívül, amelyekkel a horrorirodalom műkedvelői szoktak dobálózni, de akiknek nagyrészt beszerezhetetlen műveit alig olvasta valaki – a példa kedvéért álljon itt a belga Jean Ray (1887–1964) –, nem igazán beszélhetünk „nemzetközi horrorirodalomról”. Ezt mindenki tudja, nem igaz?

De mi van, ha mindenki téved? Mi van, ha a remek horrorirodalom egész univerzumát hozták létre távoli vidékek írói olyan könyvekben, amelyekhez mi nem férünk hozzá, és olyan nyelveken, amelyeken nem beszélünk? Létezik ennél ijesztőbb gondolat egy elhivatott horrorrajongó számára?

Senki ne érezze túl rosszul magát, amennyiben még mindig nem jut eszébe egyetlen nemzetközi horrorszerző neve sem. Nincs egyedül. Még az olyan országokban is gyakran figyelmen kívül hagyják a minőségi horrorirodalmat, vagy megfeledkeznek róla, ahol létezik egyáltalán. Robert-Henk Zuidinga szerkesztő például arra panaszkodik az eredeti holland horrornovellákból álló antológiája bevezetésében, hogy „nem sok holland anyanyelvű író merészkedett a horrorirodalom [területére]”,1 noha ezzel a kijelentéssel semmisnek nyilvánítja Felix Timmermans (1886–1947) pszichológiai horrortörténeteit (amelyeket nemrég szintén kiadott a Valancourt), Jacques Hamelink (1939–2021) Aickman stílusát idéző furcsa történeteit és Kathinka Lannoy (1917–1996) elegáns kísértethistóriáit, hogy csak párat említsünk. Hasonlóképpen André Bjerke, a népszerű norvég thrillerszerző is beszámolt arról, hogy egyszer felkérték egy antológia szerkesztésére, amelyben a világ különböző részeiről származó kísértettörténetek szerepeltek, illetve ezzel egyidejűleg egy kizárólag norvég fantasztikumot tartalmazó kötet összeállítására is. A kiadónak címzett válaszában kiemelte, hogy a norvég „antológia természetes okoknál fogva karcsúbb [a nemzetközinél], mind minőségében, mind mennyiségében”, és hozzátette, hogy „ezen a területen úgy bolyonghatnék, mint [Henry Morton] Stanley [a felfedező] – mivel még soha senki nem tette be a lábát erre a vidékre előttem”.2 A kezdeti kételyei ellenére végül mégis sikerült összeállítania egy nagyjából két tucat, 1840 és 1977 között született remek norvég horrornovellát tartalmazó kötetet, amelyből az egyik írás ebbe a könyvbe is bekerült. Hogy még egy példát megemlítsek, az argentin Mariana Enríquez, aki a weird műfajban alkot, nemrég kijelentette, hogy „a horror- és weird irodalomnak nincsenek történelmi hagyományai spanyol nyelvterületen”,3 bár ez a vitatható kijelentés kétségkívül eléggé meglepné a kötetünkben felvonultatott spanyol nyelvű szerzőket.

Ebből az a tanulság, hogy ha valaki hajlandó elég alapos kutatómunkát végezni, akkor a horrorirodalom sokkal szélesebb spektrumára bukkanhat, mint azt bármelyikünk gyanítaná. Ugyanakkor, mint arra Bjerke is célzott, ehhez alaposan le kell ásni a mélybe, és feltérképezetlen vizekre kell merészkedni.

Ami azt illeti, a nemzetközi horrorirodalom már majdnem olyan régóta létezik, mint az angol nyelvű. Nem sokkal azután, hogy Horace Walpole kirobbantotta a gótikus fikció divathullámát The Castle of Otranto (Otranto kastélya, 1764, nem jelent meg magyarul) című művével, William Beckford is közzétette nagy hatású regényét, a Vathek kalifa történetét (1786), ami francia nyelven jelent meg Svájcban. Az 1790-es években pedig, miközben Ann Radcliffe olyan bestsellerei, mint például a The Mysteries of Udolpho (Udolpho titkai, 1794, nem jelent meg magyarul), kézről kézre jártak a brit könyvtárakban, a lengyel Jan Potocki gróf szintén francia nyelven megírta saját gótikus remekművét, A Saragossában talált kéziratot. Az Ukrajnában született Nyikolaj Gogol orosz nyelven írt olyan történeteket, amelyeket „Poe-stílusúnak” lehetne nevezni, de még jóval azelőtt, hogy maga Poe is elkezdte volna közzétenni a novelláit Amerikában. A romantika korában nemcsak Angliában és Amerikában aratott nagy sikert a gótikus horror, hanem Franciaországban, Németországban,4 Itáliában,5 Svédországban6 és Spanyolországban7 is rendkívül népszerűvé vált, és a tizenkilencedik század során, illetve a huszadik elején sok európai országban – de még olyan távoli helyeken is, mint Argentína8 és Japán9 – virágzott az a hagyomány, amit horror- vagy weird irodalomnak lehet nevezni. És, mint ebből a könyvből nemsokára kiderül, a horror műfaja a huszonegyedik században is él és virul a világ szinte minden sarkában.

A horror vonzereje univerzális jelenségnek tűnik. Ez a műfaj rengeteg kultúra irodalmában felüti a fejét, és elég hosszú periódusokon át jelen is marad. Bár az, amit manapság horrorirodalomként emlegetünk, aránylag modern koncepció, a műfaj jellegzetességei az emberiség történelmének minden időszakában megtalálhatók a világ különböző részein keletkezett anyagokban. Nem olyan nehéz változatos ókori elbeszélésekben észrevenni a modern horror előzményeit: Homérosz Odüsszeiájának Kirkéjében, a boszorkányban, gyilkos szirénjeiben vagy emberevő Küklopszában, a Biblia démonaiban és ördögeiben vagy az idősebb Plinius vérfarkasos történeteiben.

De nem ez a megfelelő hely vagy pillanat arra, hogy teljes mélységében áttekintsük különböző korok és népek horrorirodalmát.10 Csak arra szeretnénk kilyukadni, hogy a horror se nem kizárólag modern, se nem kizárólag anglofón jelenség, sőt – ami talán a legmeglepőbb –, a világ legjobb horrorirodalmának egy része máshonnan származik (és továbbra is máshol születik meg).

Ugyanakkor, bár rengeteg kiemelkedő minőségű horrormű lát napvilágot továbbra is, a csak angolul beszélő közönség elég keveset olvashat közülük. Az elmúlt években akadt pár reményre okot adó kivétel – a holland Thomas Olde Heuvelt nemzetközi bestseller boszorkányregénye, a Hex: Egy boszorkány bosszúja (2016) és a francia Grégorie Courtois szívszaggató Les lois du cielje (2019) jut eszembe elsőként –, de azon ritka alkalmakkor, amikor idegen nyelvű horrort fordítanak angolra az amerikai vagy brit közönség számára, az általában csak egy-egy elszigetelt novellát jelent valamelyik kevéssé ismert folyóiratban, vagy online publikációt az internet egyik ritkán látogatott sarkában.

De az idegen nyelvű horror a saját szülőhazájában akkor is nagy sikert szokott aratni, ha nem sok jut el belőle az amerikai könyvesboltokba. Tudták, hogy az apró andorrai hercegségben, ami a Pireneusokban bújik meg, Franciaország és Spanyolország közé beékelődve, bevezettek egy évente megtartott, az ország összes lakosa számára nyitott, államilag finanszírozott versenyt, amelynek keretében a legjobb horrortörténet írója 600 eurót kap? Vagy hogy Bulgáriában és Dániában aktív horrorírói szövetségek léteznek? (Dániában olyan sok horrortörténetet adnak ki, hogy évente díjazzák a legjobbat; az egyik győztes ebben a kötetben is szerepel.) Az apró Izlandon és Spanyolország Galicia nevű autonóm régiójában is megjelenik a meghatározó Weird Tales magazin helyi nyelvű változata. Katalóniában egy kis kiadó évente kiválaszt négy prominens katalán szerzőt, akiket bezárnak egy hétvégére egy szellemjártának tartott kastélyba, hogy horrortörténeteket írjanak, majd egy évente megjelenő kötetben teszik közzé a műveiket. A közelmúltban még olyan nyelveken is napvilágot láttak horrorantológiák, amelyekről az emberek nem is hallottak, mint például a nyugat-fríz vagy a korzikai.11 Minél mélyebben beleássuk magunkat a témába, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a horrorirodalom valójában mindenütt jelen van.

De akkor miért nem elérhető az angolul beszélő nagyközönség számára is?

Nos, erre elég egyszerű a válasz. Először is, a legtöbb horror manapság – mind itt, mind külföldön – kis kiadóknál szokott megjelenni. Az apró amerikai és brit kiadóknál valószínűleg nem dolgozik olyan ember, aki képes elolvasni és kiértékelni a román, svéd vagy afrikaans nyelven írt műveket, míg a kis román, svéd vagy afrikaans kiadók pedig anyagi forrásokkal nem rendelkeznek ahhoz, hogy angolra fordíttassák a könyveiket, majd elküldjék az eredményt potenciális amerikai vagy brit kiadóknak. Úgyhogy a megjelent anyagokat sok esetben csak az az aránylag szűk közönség tudja értékelni, amelyik ért az adott nyelven.

Mi már régóta játszadozunk egy nemzetközi horrortörténetekből álló antológia kiadásának gondolatával, de annak ellenére, hogy maga az ötlet mindig is jónak tűnt, rögtön számtalan kérdést és problémát vet fel. Inkább a tizenkilencedik és huszadik századi klasszikus művekre összpontosítson ez a könyv, vagy a kortárs írásokra, esetleg a kettő kombinációjára? Ha az amerikai és brit műveket ki is zárjuk belőle, mi legyen a többi angol nyelvű novellával (például az ausztrál, új-zélandi vagy indiai történetekkel)? Már korábban lefordított anyagokat gyűjtsünk, vagy koncentráljunk azokra, amelyek még soha nem jelentek meg angol nyelven? És ha az utóbbit választjuk, akkor hogyan találhatnánk meg őket?

Végül úgy döntöttünk, hogy az első kötetben kortárs novellák fognak szerepelni, a régebbi, klasszikusabb darabokat pedig félretesszük egy esetleges későbbi gyűjteményhez. Emellett inkább a nem angol nyelven íródott irodalomra fókuszáltunk, különös tekintettel a még soha le nem fordított anyagokra. Ugyanakkor felismertük, hogy sok országban – amelyek némelyike feltűnően alul van reprezentálva az amerikai könyvkiadásban – széles körben használják az angolt (például az ebben a könyvben is helyet kapó Fülöp-szigeteken), ezért végül csak az amerikai, brit, kanadai, ír, ausztrál és új-zélandi angol nyelvű műveket zártuk ki. Másrészt viszont azok a szerzők, akik nem a hazájuk hivatalos nyelvén írtak, bekerülhettek a kötetbe (mint például a Puerto Ricó-i spanyol ajkú szerzők, a québeci frankofónok és az ír és egyéb őslakos nyelveken dolgozó írók).

2019 elején közzétettünk egy pályázati felhívást a weboldalunkon és a közösségimédia-profiljainkon, amelyben összefoglaltuk, milyen feltételekkel lehet jelentkezni a kötetbe való bekerülésre. Azokat a novellákat, amelyeket annak a nagyjából tizenöt nyelvnek valamelyikén írtak, amiken értünk, eredeti nyelven is be lehetett küldeni; a többihez kértünk valamiféle szinopszist vagy vázlatos fordítást, hogy képet alkothassunk a történetről és arról, hogy szeretnénk-e hivatalos fordítást készíttetni belőle. Bár nem érkezett túl sok anyag a felhívásra, rendkívül jó minőségi írásokat is kaptunk, két olyat is beleértve, amelyek végül bekerültek a kötetbe, Veres Attila (Magyarország) és Marko Hautala (Finnország) művét.

A többi novella begyűjtéséhez leginkább rengeteg kutatómunkára volt szükség. Pár esetben megkönnyítették a dolgunkat azok a külföldi kiadók, amelyek már összeállítottak antológiákat a hazájuk legjobb horrortörténeteiből. De amikor minden más csődöt mondott, felmentünk a Google-ra, és olyan kereséseket futtattunk le, mint például a „mejores escritores de terror mexicanos” és a „kräckberättelser pa° svenska”, majd hónapokig görnyedtünk könyvek, cikkek, weboldalak, kritikák stb. felett, hogy kiderítsük, kik a különböző országok és nyelvek legjobb horrorszerzői. Utána felkutattuk a műveiket – időnként meglehetősen sok nehézséggel dacolva –, és számtalan órát töltöttünk az olvasásukkal, hogy megtaláljuk közöttük a legjobbakat. Végül, nagyjából negyven ország több mint kétszáz novellájának átrágása után, amelyeket eredetileg húsz különböző nyelven írtak, sikerült leszűkítenünk a választékot azokra, amelyeket a legkiemelkedőbbnek és legérdekesebbnek találtunk.

Egy ilyen antológiának magától értetődően megvannak a korlátai. Először is a terjedelem terén: tekintetbe véve, hogy több mint kétszáz ország létezik a világon, nagyjából hétezer élő nyelvvel, lehetetlen vállalkozás lenne átfogó összeállítást bezsúfolni a Föld teljes horrornovella-irodalmából egyetlen kötetbe. És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyelvi limitációkat sem: miután elsősorban olyan történetekre fókuszáltunk, amelyek még soha nem jelentek meg angolul, azokra az írásokra korlátozódott a válogatásunk, amelyek általunk is beszélt nyelveken készültek (bár ezek némelyikét szerencsére széles körben használják, mint például a franciát vagy a spanyolt), illetve olyanokra, amelyekhez fordítást is mellékeltek. Azokat az olvasókat, akik csalódtak, amiért a kedvenc országuk – Kína, Oroszország, Törökország vagy bármelyik másik – nem szerepel a kötetben, azzal tudjuk vigasztalni, hogy ez a könyv csak az első a hasonló antológiák tervezett sorában, és abban reménykedünk, hogy a sikere még szélesebb körű földrajzi választék bemutatását teszi lehetővé a folytatásaiban.

Ami magukat a történeteket illeti, olyan változatossá akartuk tenni a kínálatot, amilyenné csak lehet, mind földrajzi szempontból (Észak-, Közép- és Dél-Amerika, a Karib-térség, Európa, Afrika és Ázsia mind megjelennek a válogatásban), mind a témák és a tartalom, illetve a szerzők diverzitása terén, ami az írónők, színes bőrű írók és LMBT-vonatkozású anyagok magas reprezentációját eredményezte. Külön figyelmet fordítottunk arra is, hogy olyan országokból is beválogassunk jelölteket, amelyek irodalmát az amerikai olvasók nem ismerik túl jól, mint például Ecuador, Szenegál és Martinique. És végül olyan novellákra szűrtünk, amelyek érdekes és újszerű módon használják a horror elemeit, mint például Flavius Ardelean „Lent, az ő világukban”-ja, amelynek a szerzője szülőföldje, Erdély ősöreg babonáit dolgozza fel, vagy Bathie Ngoye Thiam „Leuk Daour háza” című novellája, ami szájhagyomány útján terjedő folklórtradíciókat frissít modern horrorsztorivá. Mindennek köszönhetően egy meglehetősen eklektikus válogatás állt végül össze, amit reményeink szerint a horrorrajongók is éppen akkora élvezettel fognak forgatni, mint mi.

Van egy gyakran felhozott statisztikai adat, miszerint az Egyesült Államokban kiadott könyveknek csak 3%-a fordítás. Mint az a következő történetekből nemsokára kiderül, ennek nem az az oka, hogy ne léteznének kiemelkedő minőségű idegen nyelvű anyagok. Elsősorban a költséghatékonyság tehet a dologról: a professzionális fordítás rendkívül drága, és – a legnagyobbakat kivéve – nem fér bele a kiadók költségvetésébe. Pontosan ennél az oknál fogva fordíttattuk le a kötet novelláit – hármat leszámítva – házon belül, a szerzők bevonásával, akiknek a módosításaiért és javaslataiért rendkívül hálásak vagyunk. Örömmel várjuk az olvasók véleményét mind a fordításokról, mind a könyv egészéről. Írják meg, melyik történet tetszett a legjobban, melyik szerzőtől szeretnének még többet olvasni, és mit látnának szívesen egy esetleges következő kötetben.

Akár horrornovelláknak, akár griezelverhalennek, historias de terrornak, skräckberättelsernek, racconti dell’orrorénak vagy (ez a kedvencünk) rémtörténeteknek nevezzük őket, van valami univerzálisan csábító egy kellemesen hátborzongató sztori elmesélésében vagy olvasásában. A rettegés egy egész világa vár arra, hogy a nagyközönség felfedezze. Már csak egyet kell lapozni, és feltárul a horror nemzetközi oldala…

James D. Jenkins és Ryan Cagle

Valancourt Books

2020. április

JAMES D. JENKINS és RYAN CAGLE 2004-ben alapította a Valancourt Booksot, és azóta több mint 500 elveszett vagy figyelmen kívül hagyott írást adtak ki újra, elsősorban a gótikus, természetfeletti és horrorirodalom berkeiből, abból a célból, hogy a modern olvasó számára is elérhetővé és megfizethetővé tegyék ezeket a műveket. Emellett ők a társszerkesztői az elismert „The Valancourt Book of Horror Stories” sorozat négy, eddig megjelent kötetének is. James francia szakon szerzett alapdiplomát, és újlatin nyelvek és irodalom szakon végezte el a mesterképzést, emellett hollandul és olaszul is megtanult az egyetemen; azóta tucatnyi további nyelvet is elsajátított, és ezt a tudását a kötet több novellájának lefordítása terén is kamatoztatta.