Hajnali két óra után tíz perccel Fekete Lajos elérkezettnek látta az időt arra, hogy a családjával az éj leple alatt útra kelljen, és maguk mögött hagyják a falut.
– Mindent viszünk, amire szükségünk lehet? – nézett körbe Sára az előtérben. Nem tudta eltitkolni, mennyire aggódik. Ám tekintete, résnyire szorított ajka és feszült arcizmai elárulták.
– A legfontosabbakat elpakoltuk – nyugtatta a férje, majd megölelte az asszonyt.
Vili az előtérben a sportcipője fűzőjével babrált, de a szülei közjátékára felemelte a fejét, és csöndben leste őket. Érezte, hogy bármennyire is próbálják meggyőzni az ellenkezőjéről, valami nagyon nincs rendben.
– Nem tudom – mondja az asszony –, folyton olyan érzésem van, hogy valami fontos dolgot elfelejtettünk. Nem szeretném, ha útközben jutna eszembe.
– Ne
