Halálos szertartás

ELSŐ FEJEZET-1

ELSŐ FEJEZETHalál vette körül. Nappal szembe kellett néznie vele, de éjjel is kísértette az álmaiban. Betöltötte az életét. Ismerte a hangjait, a szagát, még az alakját is. Arcizma sem rándult, amikor belenézett sötét, intelligens szemébe. Tudta jól, a halál az ő fortélyos ellensége. Egy rezzenés, egy pislantás, és már meg is változhatott, el is tűnhetett. És ilyenkor győzedelmeskedhetett is felette.

A rendőrségnél eltöltött tíz év sem keményítette meg a szívét ezzel az érzéssel szemben. Egy évtized alatt sem tudta elfogadni. Amikor a halál szemébe nézett, úgy viselkedett, mint egy acélkemény harcos.

Eve Dallas most is ezt tette. A halál szemébe nézett.

Frank Wojinski jó zsaru volt. Kemény. Néhányan úgy mondták volna, hogy egész életében robotolt. Eve kellemes emlékeket őrzött róla – nem panaszkodott sem az étkezőben felszolgált, sokszor ehetetlen fogásokra, sem pedig a papírmunkára, ami együtt járt a nyomozásokkal. Ahogy arra sem, gondolta Eve, hogy hatvankét éves korára sem vitte feljebb az őrmesterségnél.

Az évek folyamán meghízott, és hagyta, hogy a haja megőszüljön és megritkuljon. Ebben a tekintetben nem kelt birokra a természettel, pedig 2058-ban ritkaságnak számított az olyan férfi, aki nem kozmetikázza a testét, így tüntetve el az öregedés jeleit. És most, hogy békésen feküdt a gyászos liliomokkal díszített fémkoporsóban, olyan volt, mint egy szerzetes a rég múltból.

Eve elmerengett, hogy Wojinskit valóban egy korábbi éra szülte. Egy ezredév végén jött a világra, hogy a következőben élje le az életét. Harcolt a Városi Forradalomban, de nem mesélt róla olyan sokat, mint a többi, idősebb rendőr. Eve úgy emlékezett, Frank nem mondott soha hadimesét. Sokkal szívesebben időzött el a gyermekeiről és az unokáiról készített legújabb fényképek és hologramok körül.

Szerette a favicceket, szeretett beszélni a sportról, és gyengéd érzelmeket táplált az ecetes szósszal nyakon öntött szójadog iránt.

Családcentrikus ember volt, gondolta Eve. Olyan, akit nagyon siratnak a hátramaradottak. Visszaemlékezve senkit sem tudott felidézni, aki ne szerette volna Frank Wojinskit.

Úgy halt meg, hogy élete fele még előtte állt. A szíve, melyet mindenki erősnek és hatalmasnak vélt, egyszerűen megszűnt dobogni.

– Az Istenit.

Eve megfordult, és kezét a mögé lépő férfi karjára helyezte.

– Sajnálom, Feeney.

Feeney csak a fejét rázta, bánatos szemeiből sütött a szenvedés, miközben egyik kezével beletúrt vörös dróthajába.

– Könnyebben viselném, ha munka közben érte volna. Úgy el tudnám fogadni. De egyszerűen csak elment. Ült a fotelben, nézte az Arena Ball-közvetítést, és csak úgy megállt a szíve. Ez nem igazság, Dallas. Az ő korában még nem szoktak meghalni.

– Tudom – ölelte át a vállát Eve, és mivel jobb nem jutott az eszébe, elkezdte távolabb vezetni a koporsótól.

– Ő vezetett be a szakma rejtelmeibe. Törődött velem, amikor még csak egy zöldfülű voltam. Soha nem hagyott magamra. – Feeney hangjából sugárzott a fájdalom, miközben furcsán csillogott a szeme. – Frank életében még senkit sem hagyott magára.

– Tudom – ismételte Eve, mert nem tudott mást mondani. Hozzászokott, hogy Feeney mindig szívós és erős. Megdöbbentette, hogy szomorú is tud lenni.

Átvezette a gyászolók tömegén. A ravatalozót megtöltötték a rendőrök és a családtagok. És ahol együtt járnak a zsaruk és a halál, ott lehet találni kávét is. Vagyis azt a barnás löttyöt, amit sok helyen nem szégyelltek kávénak eladni. Eve vett egyet, és a csészét Feeney kezébe nyomta.

– Nem tudom túltenni magam a halálán. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni – fújta ki szaggatottan a levegőt. Erős, sziklaszilárd ember volt, aki olyan nyíltan viselte a bánatát, mint egy elnyűtt kabátot. – Még Sallyvel sem beszéltem. A feleségemmel van. Egyszerűen képtelen voltam odamenni hozzájuk.

– Minden rendben. Amúgy még én sem beszéltem vele – és mivel nem tudott mit kezdeni a kezével, Eve magának is töltött egy csésze kávét, habár bele sem kortyolt. – Mindenkit megrázott ez az eset. Nem is tudtam, hogy baj volt a szívével.

– Senki sem tudta – jegyezte meg csendesen Feeney. – Senki sem.

Eve a vállára tette a kezét, miközben végighordozta tekintetét a zsúfolt, túlfűtött termen. Amikor elmegy egy ismerős rendőrtiszt szolgálatteljesítés közben, a többiek általában indulatosan fogadják a hírt; valószínűleg épp egy gyanúsított üldözése közben érte utol a halál. De amikor a halál csupán szeszélyből nyújtotta ki feléje a csontkezét, senkinek sem lehetett szemrehányást tenni. És senkit sem lehetett érte megbüntetni.

Ezt a tehetetlenséget érezte Eve mind a teremben, mind önmagában. A végzet ellen nem lehet fegyverrel vagy ököllel küzdeni.

A tradicionális, fekete ruhába öltözött szertartásvezető viaszsárga arccal, szomorú szemekkel tördelte a kezét. Eve személy szerint még azt is szívesebben viselte volna, ha a tetem egyszer csak felül, és kiszáll a koporsóból, mintsem hallgassa az elhangzó közhelyeket.

– Miért nem megyünk oda együtt a családhoz?

Feeney félretolta érintetlen kávéját, és ha nehezen is, de bólintott.

– Kedvelt téged, Dallas. „Tökös kis csaj, és megvan a magához való esze.” Gyakran emlegetett így, amikor szóba kerültél. És azt is, hogy ha komoly zűrbe keveredne, azt szeretné, ha te fedeznéd a hátát.

Ez egyszerre lepte meg és töltötte el büszkeséggel Eve-et, miközben ez a két érzés hozzáadódott a bánatához.

– Nem tudtam, hogy így vélekedik rólam.

Feeney ránézett. Eve-nek érdekes arca volt. Nem olyan, aminek a láttán eláll az ember lélegzete, de a férfiak rendszerint kétszer is megnézték erős csontjait, és a gödröcskét az álla alatt. Átható, fürkész, aranybarna zsaruszemeibe gyakran belefeledkezett egy-egy bámész tekintet. Hasonló árnyalatban pompázott a haja is, melyet rövidre vágott, és alig adott neki valamilyen formát. Teste magas volt, szikár és izmos.

Feeney emlékezett, hogy alig egy hónapja több sebből is vérzett, mégis biztosan markolta a fegyverét.

– Így gondolkozott rólad. Akárcsak én – és amíg Eve csak pislogott, Feeney meggörnyesztette szögletes vállát. – Gyere, beszéljünk Sallyvel és a gyerekekkel.

Átnyomakodtak a tömegen, és együtt léptek be egy sötét fautánzattal, valamint vörös drapériákkal díszített szobába. A temetésre hozott virágok illata vastagon megülte az apró helyiséget.

Eve nem értette, hogy a temetésekhez miért kapcsolódnak mindig virágok és vörös leplek. Miféle ősi szertartásból maradhatott fenn ez a viselkedési forma, és miért ragaszkodik még mindig hozzá az emberiség?

Biztos volt benne, hogy amikor az ő ideje is eljön, nem azt fogja választani, hogy egy túlfűtött teremben heverjen, kitéve a szerettei és ismerősei bámész pillantásainak, miközben az átható virágillat mindenkit az elmúlásra emlékeztet.

Majd megpillantotta Sallyt, ahogy a gyermekei és az unokái támogatják, és rádöbbent, hogy ez a rituálé az élőket szolgálja. A holtak már túl vannak azon a ponton, hogy bármi is érdekelné őket.

– Ryan – nyújtotta ki Sally a kezét, amely olyan kecses volt, akár egy tündéré, és Feeney arcához érintette az arcát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és sápadt csendbe burkolózott.

Vékony, kedves beszédű asszony volt, akire Eve nem tudott erős nőként gondolni. Pedig negyven év egy nyomozó házastársaként, aki rendszeresen hazaviszi a munkájával járó feszültséget, megacélozza az embert. Egyszerű, fekete ruhát viselt, a nyakláncára pedig felfűzte a férje gyűrűjét, amit a huszonöt évnyi szolgálat után kapott a New York-i kapitányságtól.

Még egy rituálé, gondolta Eve. Még egy szimbólum.

– Annyira örülök, hogy eljöttetek – motyogta Sally.

– Hiányozni fog. Mindannyiunknak hiányozni fog – simogatta meg a hátát Feeney, mielőtt eleresztette volna. Bánat fojtogatta a torkát. Nyelt egyet, de ettől csak valami hűvös, kegyetlen érzés költözött a gyomrába. – Tudod, ha van valami, amiben…

– Tudom – mosolyodott el alig láthatóan Sally, és megszorította a kezét, mielőtt Eve felé fordult volna. – Nagyra értékelem, hogy maga is eljött, Dallas.

– A férje jó ember volt. Kemény nyomozó.

– Igen, az volt – és Sally elmosolyodott, mert felismerte, mekkora dicséretet hallott. – Büszkén szolgált és védett. Whitney kapitány, a felesége, és Tibble rendőrfőnök is itt van. És sokan mások – nézett körül vakon a ravatalozóban. – Olyan sokan eljöttek. Frank nagyon is számított a testületben.

– Hát persze hogy számított, Sally – toporgott Feeney. – Tudsz… izé… az özvegyek számára létrehozott alapítványról?

Sally ismét elmosolyodott, és megveregette a kezét.

– Jól megvagyunk így is. Te csak ne aggódj miattunk. Dallas, nem hinném, hogy ismeri a családom. Dallas hadnagy, hadd mutassam be a lányomat, Brendát.

Miközben kezet ráztak, Eve megfigyelte Brenda alacsony termetét és lágy vonásait. A haja és a szemöldöke fekete volt, és már kezdett tokát ereszteni. Akárcsak az apja.

– Curtis, a fiam.

Egy sovány, vékony csontú férfi állt elé. Száraz szemében ott izzott a fájdalom.

– Az unokáim.

Öten voltak, a legfiatalabb egy nyolc év körüli, szeplős, turcsi orrú fiú, aki megfontoltan végigmérte Eve-et.

– Hogyhogy nálad van a pisztolyod?

Eve kapkodva takarta el dzsekijével az oldalfegyverét.

– Egyenesen a kapitányságról jövök. Nem maradt időm hazamenni és átöltözni.

– Pete – nézett Curtis bocsánatkérően Eve-re. – Ne bosszantsd a hadnagyot.

– Ha az emberek többet törődnének a lelkükkel, nem lenne szükségünk fegyverekre. Alice vagyok.

Egy feketébe öltözött, karcsú szőkeség lépett előre. Eve arra gondolt, hogy máskülönben egy bombázó lehet, de még ezek között a körülmények között is szédítően festett. Álmodozó, kék szemekkel tekintett előre, Telt, kívánatos ajkait nem kente össze rúzzsal. Kibontva viselt haja egyenes szálai ragyogva borultak fekete ruhájának a vállára. A derekát vékony ezüstlánc övezte, melyről fekete kő lógott ezüstfoglalatban.

– Alice, olyan szédült vagy.

Alice hűvösen nézett vissza a válla fölött egy tizenhat év körüli fiúra. De a keze visszatévedt a fekete kőre, és ettől úgy festett, mint egy tojását védő madár.

– Jamie, az öcsém – mutatta be bársonyos hangon. – Még mindig azt hiszi, hogy gúnyolódással célt tud érni. A nagyapám sokat mesélt önről, Dallas hadnagy.

– Ez nagyon hízelgő.

– A férje nem tartott önnel ma este?

Eve összevonta a szemöldökét. Úgy vélte, nemcsak a gyász hatott így Alice-re, hanem az idegesség is. Ezt elég könnyen felismerte. Látott ugyan aprócska jeleket is, de korántsem eleget. Eve arra gondolt, hogy a lány épp most esett át valamin. De min?

– Nem, Roarke nem jött el – fordította vissza a tekintetét Sally felé. – De megkért, hogy fejezzem ki, mennyire együtt érez önökkel. Mrs. Wojinski. Amúgy nem tartózkodik a bolygón.

– Nagy összpontosítás és energia kellhet ahhoz – szakította félbe Alice –, hogy életben tartsa a házasságát egy olyan nagy kaliberű emberrel, mint Roarke, miközben a hivatása felettébb nehéz, sokszor még életveszélyes is. A nagyapám egyszer említette, hogy ha ön bármilyen csekély nyomra is bukkan, nem ereszti, amíg nem jár teljesen a végére. Jól mondom, hadnagy?

– Ha az ember kiesik a rutinból, már veszített is. Én pedig nem szeretek veszíteni – állta egy pillanatig Alice furcsa tekintetét Eve, majd pillanatnyi ötlettől vezérelve leguggolt, és odasúgta Pete-nek:

– Amikor még kezdő voltam, láttam, amikor a nagyapád tíz yardról leterített egy fickót. Ő volt a legjobb – és mielőtt felegyenesedett volna, Pete megjutalmazta egy halvány vigyorral. – Nem felejtjük el, Mrs. Wojinski – nyújtotta az özvegy felé a kezét. – Nagyon sokat számított… mindannyiunknak.

Eve már kezdett volna hátrálni, amikor Alice megfogta a karját. Eve észrevette, hogy kissé remeg a keze.

– Érdekes volt megismerni önt, hadnagy. Köszönöm, hogy eljött.

Eve meghajtotta a fejét, és kimenekült a tömeg közé. Mintegy véletlenül zsebre vágta a kezét, és kitapintotta azt a darabka papírt, amit Alice csúsztatott lopva bele.

Még harminc percig maradnia kellett, csak akkor tudott elszabadulni. Türelmesen elhagyta a ravatalozót, beszállt a kocsijába, ott húzta elő és olvasta el a noteszlapra írt sorokat.

Találkozzunk holnap éjfélkor az Aquarian klubban.

SENKINEK EGY SZÓT SE. Most az ön élete került veszélybe.

Az aláírás helyén Eve egy sötét vonalat látott, aminek a vége labirintusszerűen megcsavarodott. Elindult hazafelé, miközben nem tudta eldönteni, hogy kíváncsiságot kellene érezni vagy inkább bosszankodjon.

Mivel nyomozó volt, látta a sarokban megbúvó árnyat, amely beleolvadt a homályba. És mivel nyomozó volt, azt is tudta, hogy a férfi őt figyeli.

• • •

Amikor Roarke elutazott, Eve szerette azt hinni, hogy üres a ház. Mind ő, mind pedig Summerset, aki Roarke személyzetét vezette, mindent megtett, hogy semmibe vegye a másikat. Maga az épület hatalmas volt, valóságos útvesztője a szobáknak, ami egyszerűen lehetővé tette, hogy ne találkozzanak.

Belépett a tágas előcsarnokba, és foltos bőrdzsekijét a lépcső faragott korlátjára dobta, mert tudta, hogy ha Summerset ezt meglátja, dühösen csikorgatja majd a fogait. Gyűlölte, ha valaki felborította a ház eleganciáját, különösen, ha ezt a valakit Eve-nek hívták.

Nekieredt a lépcsőknek, de odafent a hálószoba helyett inkább az irodája felé fordult. Ha Roarke a következő éjszakát is a Földön kívül tölti, mint ahogy számította, inkább a foteljében pihen le, mintsem befeküdjön a közös ágyukba. Amikor egyedül aludt el, gyakran látott rémálmokat.

A hosszan elhúzódó papírmunka és a búcsúztatás között vacsorára már nem maradt ideje. Felkéretett magának egy szendvicset – igazi virginiai sonka rozskenyéren –, és természetesen kávét is. Amikor az AutoSéf teljesítette az óhaját, lassan, sóvárogva beszívta a fenséges illatokat. Behunyt szemmel harapta le az első falatot, hogy minél inkább kiélvezhesse ezt a csodát.

Határozottan megvannak az előnyei annak, ha olyan férje van az embernek, aki megengedheti magának az igazi húst a tápoldaton nevelt vackok és pótlékok helyett.

Hogy kielégítse a kíváncsiságát, az íróasztala mellé lépett, és bekapcsolta a számítógépét. A következő falat sonkát leöblítette egy korty kávéval.