17. FEJEZET– De a fia vagy! – emeli rám anyám az arcát, miközben felém üvölti. Nem reagálok, ezért visszafordul, és Muñoz mellkasára fekszik. – Ne hagyj itt, Carlos! Hallod? Nem hagyhatsz itt!
Érzékelem, hogy Alfredo kiszalad a szobából, de megáll az ajtóban, és dermedten néz.
Nem figyelek anyám jajgatására, magammal vagyok elfoglalva. Azt hittem, érezni fogok valamit. Valamit, ami nagyon jó lesz. Szélnek képzeltem, vagy sokkal inkább egy hurrikánnak, ami mindent elfúj. Tovaviszi a régi képeket, elfedi az emlékeket, és hagyja majd, hogy innentől csak előremehessek. Egy zivatarnak szántam, amitől áttörik a folyók a gátakat, megszélesítve a medret, hogy az mást is magába fogadhasson. Olyat, ami eddig nem fért el benne… Villámot akartam, aminek látványa után sokáig cikázik a szemem, és mind
