33Itt van.
Azonnal tudom, bár nem látom. Végigüldözöm az árnyékát a házunk folyosóján, a festék még jobban pattogzik, mint legutóbb, de Marley-t épphogy nem érem el, a haja eltűnik a sarkon, a keze kicsusszan a markomból.
– Megmondtam, hogy nem az a sorsom, hogy boldog legyek – szólal meg a hang mellettem, de amikor gyorsan odafordulok, hogy megnézzem, fölriadok.
Fölülök. Levegő után kapkodok, a szemem automatikusan a kórtermet pásztázza a nyomai után, amikről minden és mindenki azt állítja, hogy nem fogom megtalálni.
A fejem hátrahanyatlik a párnára, az arcomat dörzsölöm, hosszú, mély levegőt veszek.
Amikor beszívom a levegőt… az ő illatát érzem. Narancsvirág. Vagy… A szememet forgatom. Lonc.
Az ablak felé emelem a fejem, és újra beszívom a levegőt, de nem érzek illatot. Ugyanolyan
