– Nem muszáj szóval tartania – szólalt meg az egyik levegővételem alkalmával.
– Nem azért… – mentegetőztem.
– Tudom, mitől kapott szófosást. Maga nem beszél ennyit.
– Honnan veszi? Mindig nagyon sokat beszélek.
– És kiteregeti az életét? Ugyan. A gondolataimat próbálja elterelni – nézett rám szomorúan. – Nyugodtan abbahagyhatja. A felére nem emlékszem abból, amit most elmondott.
– Oh…, azt hittem, segítek.
– Locsogással? Nem tudja kidumálni az agyamból a bűntudatot. És szögezzünk le valamit! Azt se tudom, szerettem-e még Jennyt. Én már évekkel ezelőtt lemondtam róla, ez a Jenny már nem az a Jenny volt, akivel Floresre szöktem. Már nem fáj a veszteség, csak a bűntudat kínoz, de kegyetlenül.
– Bűntudata van? Nem lehet, hogy kényelmes volt az elhagyott férfi szerepében tetszelegni, ahe
