22. FEJEZET
Esteledett. Az idő váratlanul rosszra fordult. Dühöngő szélrohamok rázták meg a fák imbolygó koronáit. Száguldó viharfelhők borították az eget, a tenger rekedt bömbölése szünet nélkül hallatszott. A szokásos alkonyat elmaradt, és olyan hirtelen sötétedett be, mintha a végítélet közelegne. Már átéltem itt néhány szélvihart, de az számba sem jöhetett a mostani mellett. Igazi orkán tombolt. Villám villámot követett, és az égzengés rettentő robaja szinte elviselhetetlen volt.
– Éljen Franklin! – mondta Allan. – Nélküle ugyancsak reszkethetnék most! Ha nem volna villámhárító, akkor most a pincében kereshetnénk menedéket. – Magasra emelte a borospoharat, és tartalmát egyszerre leöntötte.
– Okosabb lett volna, ha ma még ágyban maradsz – mondtam rosszallóan nézve Allanre, aki már
