1990-1
1972 Words
1990Danny undorodva tolta a tányérja szélére a pulykahúst. Élve jobban szerette az állatokat, mint sütve és panírozva. Már számtalanszor elmondta az anyjának, mégis rendszeresen húst kapott. Lassacskán kezdte felismerni, hogy a kívánságainak ebben a családban nincs túlságosan nagy jelentőségük. Ha csak megközelítőleg is számítottak volna, még mindig Atlantában lennének. De őt nem kérdezték. Ezért ült itt ebben az idegen országban, amelynek ismerte a nyelvét, de semmit nem tudott róla. A veszekedést viszont már kívülről fújta, amely a folyosón az anyja és a nagyanyja között zajlott. Közel naponta ismétlődött majdnem azonos módon.
− Meg kell vele birkóznod – szitkozódott a nagyanyja. – A csecsemő halott. Ezen már nem lehet változtatni! Fejezd be végre az álmodozást!
Danny tudta, hogy ez a kijelentés helytálló. Az anyja képzeletbeli világban élt.
− Azt hiszem, most jobb, ha mész, anya!
− Marina, kérlek…
− Szia!
A fiú hallotta, amint a ház ajtaját kinyitják, majd nagy csattanással becsapják. Ez sem volt újdonság. Rendszerint a beszélgetésnek ezen a pontján mindig ez történt.
Marina izzó arccal a konyhába lépett, és a kezét a kötényébe törölte.
− A nagyanyámnak igaza van – mondta Danny, habár nem különösebben kedvelte. Már kisfiúként is szívtelennek és idegennek találta, most pedig folyton a jóságos amerikai nagynénjével hasonlítgatta össze, aki félelmetesen hiányzott neki.
− Mit tudod te! – Az anyja hangja izgatottan, ugyanakkor nagyon elszántan csengett. – Jobb, ha a jövőben nem jön ide.
− Mi? – Danny majdnem kiabált. – Azt hittem, csak emiatt vagyunk itt! Mert vissza akartál jönni hozzá.
Marina mélyet sóhajtott, és leült az asztalhoz.
− Azt reméltem, ő tud nekem segíteni. De te is látod, hogy csak veszekszünk…
− Remek, akkor hazamehetünk!
− Ez sajnos nem ilyen egyszerű, Danny. Feladtuk a házat Atlantában, és megvettük ezt itt. Az apád áthelyeztette magát Németországba. Itt maradunk.
− Apa is csak ordítozik. Nem szeret itt lenni – makacskodott Danny. – És én sem.
− Több mint tíz évig voltam az apáddal Amerikában. Most egy ideig az én hazámban maradunk. Meg fogjátok szokni.
Marina hirtelen felugrott, és elfordult. Danny észrevette, hogy az anyja sem hisz a saját szavaiban. Hogy saját magát is meggyőzze, így folytatta:
− Az apád itt rosszabb pozícióban van. Ezzel először meg kell küzdenie. Szokatlan ez neki, sok éve már, hogy Németországban élt.
− Ezért piál folyton, amióta itt vagyunk?
− Adj neki időt! Meg fogja szokni. Segíthetsz neki, ha a jövőben csak németül beszélsz vele. Ez hasznára fog válni. Rendben? – kérdezte Marina, csakhogy lecsitítsa a fiát.
− Felőlem – törődött bele Danny.
Eleinte szokatlan lesz. Eddig csak napközben beszélt németül az anyjával, ha egyedül voltak otthon, de Dannynek mindegy volt, milyen nyelven kommunikál az apjával, mert legszívesebben lemondott volna a vele való beszélgetésről. Miután megtörtént az a dolog Rexszel, amikor csak lehetett, kitért az apja elől.
Aiden bedugta a fejét az ajtón.
Kellett az ördögöt a falra festeni – gondolta Danny.
− Marina – mondta Aiden köszönés helyett. – Nem kérek vacsorát, egyből felmegyek.
Gondosan behúzta maga után az ajtót. Danny fülelt, hangok szűrődtek be a folyosóról.
− Megint nincs egyedül – állapította meg Danny.
Marina gyorsan bólintott, miközben a tányérjára krumplipürét és húst szedett. Némán az asztalhoz ült, és kedvetlenül enni kezdett.
− Kik ezek az alakok, akiket apa mindig magával hoz?
− A barátai – felelte Marina megtörten.
− Aha – kételkedett Danny. – Akkor miért viselkedik olyan furcsán? És te miért sírsz emiatt?
Marina lopva kitörölte a szeme sarkából a könnyet.
− A kisfiam miatt sírok. Egyébként minden rendben.
Danny az asztalra hajította a villáját.
− Egyáltalán nincs rendben semmi! Apa vedel, már tudni sem akar rólunk, és agyonverte a kutyámat!
− Elég! Menj a szobádba!
− Anya! – könyörgött a fiú. – Miért nem hiszel nekem? Mit gondolsz, hol van Rex? Apa teljesen becsavarodott, és ez csak egyre rosszabb lesz!
− Danijel! Nyomás az ágyadba! – Marina felkelt az asztaltól, és a mutatóujjával a lépcső irányába mutatott. – Ma már nem akarlak látni!
Danny fújtatva felugrott, és hevesen az étkezőasztalba rúgott.
− Te jobban hiszel neki, mint nekem! – kiáltotta a fiú, megfordult, és felrohant a tölgyfalépcsőn.
Halkan a szülei hálószobájához osont, megállt előtte és fülelt. Különös hangok szűrődtek ki, olyanok, amiket nem tudott értelmezni.
Az ajtóhoz léptek közeledtek, mire Danny berohant a szobájába.
Bosszankodva próbált képregényt olvasni, de nem volt hozzá kellőképpen nyugodt, ezért úgy határozott, tényleg lefekszik. Kezében a pizsamájával a fürdőszobába lépett.
A mosdónál egy sovány fiú állt feketére festett, égnek álló hajjal. Testhez simuló, fekete farmert viselt és széles övet a keskeny csípőjén. Összpontosítva vizet eresztett a két, tálat formázó kezébe, és alaposan kiöblítette a száját.
− Te ki vagy? – kérdezte Danny.
A fiú megijedt.
− Az apád barátja.
Valahogy mintha úgy érezte volna magát, mint akit rajtakaptak. Gyorsan a törülközőért nyúlt, amellyel aztán megtörölte az arcát.
− Nem vagy ahhoz még egy kicsit túl fiatal? – vágott vissza hetykén Danny.
− Tizennyolc vagyok – védekezett a fiú.
− Igazán? Fiatalabbnak nézel ki, úgy tizennégynek, vagy ilyesmi.
− Tudom. Az érettségem még kicsit elidőzik. Éppen Hawaiin nyaral. – Felnevetett. Láthatóvá vált a hófehér fogsora. – És ez jól is van így. Így jobban lehet keresni.
− Nem értem – morgott Danny. – Mit csinálsz itt?
− Mit számít?
− Számít! Tudnom kell!
A fiú cinikusan mosolygott.
− Leszoptam az apádat.
− Hogy? Az meg mi?
A fiú újra felnevetett, és felhúzta a pulóvert, amely a mosdó mellett lógott.
− Azt te nem akarod tudni, higgy nekem!
− De! Akarom! – Danny gyűlölte, ha ezt mondták neki.
− Légy jó! – Az apja látogatója kifelé indult, de az ajtóban még megállt, hogy feltegyen egy kérdést Dannynek. − Hány éves vagy, kicsike?
− Tíz – Danny észrevette, hogy a fiú kétkedve méregeti. – Miért? Mi van?
− Semmi – mondta gyorsan az idegen fiú, és összeszorította a száját. Sietősen elhagyta a fürdőszobát, de aztán mégis visszajött.
− Vigyázz magadra, kicsike! Az apádnak nincs ki az összes kereke! – mondta gyorsan. Hogy a szavainak nyomatékot adjon, a mutatóujjával megkopogtatta a homlokát.
Danny zavarodottan nézett utána, miközben a fiú lerohant a lépcsőn. Sóhajtva megrázta a fejét, átöltözött, visszament a szobájába, és ágyba feküdt. Mivel az anyja iránt érzett harag nem akart csitulni, nem tudott elaludni. Éberen feküdt, amikor jóval éjfél után kinyílt a szobája ajtaja kinyílt. Aiden lépett be.
− Történt valami? – csodálkozott rá az apjára.
− Beszélni szeretnék veled.
− Most? Fáradt vagyok.
Danny nem akart társalogni. Az apja alkoholtól és cigarettafüsttől bűzlött. Aiden tudomást sem vett Danny kifogásáról, kéretlenül az ágyára ült.
− Az anyád elmesélte nekem, hogy úgy érzed, elhanyagollak. Ezen változtatni akarok a jövőben, és több időt szeretnék tölteni veled. Igazi apa-fia dolgokat csinálni, amikhez rajtunk kívül senkinek nincs köze. Mit szólsz hozzá?
Danny elgondolkodott. Nagyon dühös az apjára. Soha nem fogja tudni megbocsátani neki azt a dolgot Rexszel… A gyűlölet olyan hevesen fortyogott benne, hogy belefájdult a hasa, és félni kezdett. Egy gyereknek nem szabadna gyűlölnie a szüleit, ez világos volt számára. Talán jót tesz nekik, ha több időt töltenek együtt. Korábban hétvégente gyakran mentek le együtt a tengerpartra, szörföztek vagy vízisíztek. Itt erre nem volt lehetőségük, de úszni talán elmehetnének időnként.
− Rendben – egyezett bele végül. – Benne vagyok.
Aiden egy kicsit közelebb csúszott hozzá. Danny ösztönösen hátrált. Nem szerette, ha az apja részeg volt.
− Szeretnék tovább aludni!
Danny ásított, miközben bebugyolálta magát. Tüntetőleg felhúzta a takarót a válláig, és alvást színlelt.
A háta mögött mozgást észlelt. Danny csodálkozva vette észre, hogy az apja mellé feküdt. Úgy határozott, egyszerűen tudomást sem vesz róla, halkan hortyogott maga elé.
− Én szeretlek, Danny! – mondta váratlanul Aiden. Danny az apja karját érezte a csípőjén. Ilyesmit az apja még soha nem tett. Kellemetlen volt számára az érintés.
Mi akar ez lenni? Nem vagyok már kisgyerek, el tudok aludni egyedül.
Aiden minden előjel nélkül Danny pizsamafelsője alá dugta a kezét, és a tenyerét a mellére fektette. Lassan magához húzta a fiút. Danny rémülten felült.
− Mit művelsz?
− Átölellek – felelte Aiden higgadtan. – Így szokás, ha két ember szereti egymást. Minden apa ezt teszi a gyerekeivel. Az én hibám, hogy ilyen sokáig elmulasztottam.
Aiden megpaskolta maga előtt a matracot. Danny bizonytalanul újra lefeküdt, és hagyta, hogy az apja átölelje. Aiden ismét Danny felsője alá dugta a kezét, és az ujjbegyeivel simogatni kezdte. Danny nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy egyszerűen felálljon, és kimenjen a szobából, de végül maradt, és továbbra is alvást színlelt.
Nagyon örült, amikor végre mély lélegzést hallott a háta mögött, ez elárulta neki, hogy az apja elaludt. Óvatosan kiszabadította magát az ölelésből, és a hátára fordult. Heves fájdalommal ismerte fel, hogy az életében már semmi nem olyan, mint volt. A költözés mindent megváltoztatott. Elvesztette a barátait és a sportegyesületét, pedig Atlantában könnyűatlétikában és úszásban is sikeres volt. Igaz, az anyja itt már bejelentette őt egy úszóegyesülethez, de úgy, hogy nem volt úszómedence a házukban, biztosan nem fogja tudni tartani a penzumát. Az apja nem egyszer szemrehányást tett Marinának, hogy a költözéssel tönkretette Danny karrierjét, és nem csupán a sport terén. Danny gyerekruha modellként dolgozott, és jó pénzt keresett vele. Persze egyelőre az egész keresete takarékszámlán volt, ezzel akarták a szülei biztosítani a jövőjét. Marina meg volt róla győződve, hogy Németországban is tovább tudja majd csinálni a munkát, nem lehetett eltántorítani attól, hogy idejöjjenek. Minden erejével az anyjához akart költözni Németországba. Végül Aiden engedett, és az elégedetlenségét alkoholba fojtotta.
Danny magát okolta minden miatt, holott természetesen soha nem akarta volna, hogy így legyen. Honnan tudhatta volna, hogy így fog történni? A baleset gondolatát sem tudta elviselni, örömmel várta a kistestvérét. De ostobaságában mindent tönkretett. Rex az életével fizetett érte, és Dannynek hirtelen az a rossz érzése támadt, hogy a hibájáért neki is keservesen meg kell majd fizetnie.
Danny hangzavarra ébredt. Az ágy üres volt mellette. Csak homályosan emlékezett arra, hogy az apja előző este mellé feküdt. Úgy gondolta, valószínűleg csak egy furcsa álom volt. Felugrott, kisurrant a szobájából, és lábujjhegyen végigosont a folyosón a sötét tölgyfa lépcsőig. Leült a földre, hogy kihallgassa a szülei veszekedését. Amióta Németországban voltak, folyton veszekedtek. Rendszerint róla vagy az elveszített babáról volt szó, néha azonban a nagyanyja volt a kiváltó ok. Újabban pedig az apja a silány állása miatt is panaszkodott. Ám ezúttal Marina volt az, aki dühösnek tűnt. Teljesen megfeledkezett arról, hogy németül beszéljen, angolul ordított a férjének.
− Egyszerűen elegem van! Elmegyek!
− Hálátlan vagy, Marina! Én csakis miattad vagyok ebben az átkozott országban. Tudod jól.
− Akkor fogd a meleg barátaidat, és tűnés vissza Amerikába! – rikácsolta Marina.
Ez igencsak szokatlan volt Danny egyébként csendes és szende anyjától. Valami eltört. Mintha tányér lett volna.
− Mi a fene bajod van? Nem hozhatok fel barátokat a kocsmából az én házamba? – Aiden szintén kiabált, nála viszont ez már szomorú módon szokássá vált.
− Barátok? Te barátoknak nevezed ezeket? Hülyének nézel engem?
− Csak barátok.
− Tudom, mi folyik itt! – Az anyja hangja elcsuklott. Újra hangos csörömpölés hallatszott. – Te olyan fiúkat rontasz meg, akik félig még gyerekek! Te megcsalsz engem! Azt gondolod, nem veszem észre?
− Te nem vagy normális! – Az apja még hangosabban ordított. Egészen nyilvánvalóan volt még a vérében némi alkohol.
Danny összekucorodott a lépcsőn. Megijesztette, amikor a szülei így veszekedtek. Esdekelve remélte, hogy az anyja lesz olyan okos, hogy egyszerűen csendben marad, és nem hecceli tovább az apját. Ám ő hisztérikusan tovább kiabált.
− Elválok! Te fiú prostituáltakat hozol a hálószobánkba…
− Tartsd a szád, Marina! – Hangos csattanás. Feltehetően az anyja kapott egy pofont. – Neked beteg a fejed. A baleset óta olyan dolgokat látsz, amik nincsenek. Képzelődsz, úgyhogy sürgősen kezelésre van szükséged!
− Nekem beteg a fejem? Hiszen te kefélsz gyerekeket!
Újra csattanás hallatszott, még hangosabb, mint az előző.
− Neked teljesen elment az eszed!
Danny felugrott, és lerohant a lépcsőn.
− Azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta.
Az anyja szeme teljesen ki volt sírva, az apja pedig a csuklóját szorongatta.
− Maradj ki ebből, Danny! – parancsolt rá Aiden. Szabályosan kiköpte a nevét. Sértésként hangzott.
− Engedd el, fájdalmat okozol neki! – Danny kétségbeesetten megrángatta az apja karját.
Abban a pillanatban Marina összeesett. Erőtlenül elterült a padlón.
− El fogok menni – kapkodott levegő után. – A fiammal együtt!
Aiden mellé ült, és gyengéden a karjába vette.
− Nem mehetsz el – suttogta. Egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. – Gondolj csak a babára! Szüksége van apára!
− Baba? – Az asszony zavarodottan nézett rá.
− Igen, a baba.
Aiden szeretetteljesen Marina lapos hasára fektette a kezét, és dúdolni kezdte azt az altatódalt, amelyet az asszony a terhessége alatt olyan gyakran hallgatott.
Marina lassan lehunyta a szemét. A kezét a férje kezére tette, miközben áhítatosan hallgatta a dallamot.
− A baba halott! – kiáltotta Danny.
− Maradj már nyugton – könyörgött Marina. – Ilyesmit nem szabad mondanod!
− De így van!
− Tűnj innen! – förmedt rá Aiden.
Kis ideig senki nem szólalt meg. A rádióban Curt Smith énekelt. It’s a very, very mad world…
Danny hitetlenkedve nézte a szüleit, akik mindketten a padlón ültek, és egy olyan hasat simogattak, amelyben már nem volt élet.
- Writer
