Előszó
ELŐSZÓNem használok ébresztőórát. Egyike vagyok azoknak, akiknek beépített órájuk van, ami minden reggel ugyanabban az időpontban ébreszt, függetlenül attól, mennyire vagyok fáradt, vagy milyen későn feküdtem le az előző éjszaka. Én az a gyerek voltam – az anyukák biztosan tudják, miről beszélek –, akinek könyörögnöd kell még pár perc pihenésért, mielőtt tulajdonképpen meghoznád azt a szabályt, hogy napfelkelte előtt senki nem kelhet fel az ágyából.
Ez magyarázza azt is, miért pattan ki a szemem pontban hajnali öt órakor még vasárnap is. Kinyújtóztatom fájón merev, tiltakozó izmaimat, amit az alvás hiányának köszönhetek… és persze a fárasztó testedzésnek, amit a bárból hazaérve végeztünk.
Lerúgom magamról a takarót, még mindig meztelenül kimászom az ágyból, majd a takaró alól kikandikáló szőke hajfürtök mellett elsétálva bemegyek a fürdőszobába. Egy kiadós pisilés után megmosom a fogamat, hideg vizet fröcskölök az arcomra, majd hátrasimítom rakoncátlan fekete tincseimet. Nyögve megropogtatom a nyakamat és kinyújtom a karomat.
Túl öreg vagyok már ehhez a szarsághoz.
De aztán eszembe jutnak a tegnap éjszaka történéseinek apró részletei. A legújabb hódítás izgalma, a taktikázás a szavakkal, amikor az épp megfelelő dolgot mondod az épp megfelelő módon. Az izzasztó előjáték, a forró, kemény dugás, a hosszú lábak a vállamon… és elvigyorodom.
Nincs olyan, hogy túl öreg vagy.
A szekrényemből kiveszek egy pólót és egy tréningnadrágot, majd csendesen a konyhába megyek. A kávéfőző már bekészítve, csak megnyomom a gombot. – Felejtsétek el a kutyákat! Az ember legjobb barátja egy jó kávéfőző. – Amíg lefő a kávé, halkra állítva bekapcsolom a pultra tett kis lapostévét; a kora reggeli híreket hallgatom a legújabb borzalmakról, amik a világban történtek, sportról, statisztikákról és az időjárásról.
Stanton, aki a szobatársam volt még a jogi egyetemen, tavaly költözött el, hogy Sofiával éljen, egy ügyvédkollégánkkal a cégnél. Stanton egy pokoli pasas, Sofia pedig kemény nő, és bár dugópartnerként kezdték, messziről lerítt róluk, hogy össze fognak jönni, megszelídítik egymást. Fantasztikus egyedül élni a lakásban! Nem mintha Stanton trehány lett volna, de korábban egy diákszövetségben élt. Én rendszerető pasas vagyok; szeretem, ha minden egy bizonyos módon történik. Ahogy én szeretem. Rend. Fegyelem. Struktúra. Tiszta és egyszerű – ez a két szó határozza meg az életemet. Anyám mindig azt mondta, hogy tökéletes katona lennék, ha a tekintélyelvűséget kivennénk a játékból. Én csakis a saját szabályaimat követem.
Gőz száll fel a feketekávéval teli csészémből, amikor kilépek az erkélyre. Miközben lassan elszürcsölöm, az eddig csendes főváros lassan életre kel körülöttem.
A nyitott erkélyajtón keresztül a bemondó orrhangja száll felém:
– Tegnap több órára lezárták az I–495-ös utat egy baleset miatt, amelyben életét vesztette a híres környezetvédelmi aktivista, Robert McQuaid és felesége. A halálos kimenetelű baleset okait még vizsgálják. További helyi híreink…
Gyengéd kar öleli át hátulról a derekamat, a hasamon apró kezek kulcsolódnak össze. A hátamnak puha arc nyomódik.
– Gyere vissza az ágyba! – suttogja édesen. – Annyira korááán van még!
Bocs, Hamupipőke, de az óra már elütötte az éjfélt! A hintó újra tökké változott, ideje összeszedned az üvegcipellőidet! Sosem akartam Szőke Herceg lenni.
Vannak nők, akik tudják kezelni a névtelen, egyéjszakás kalandokat vagy a hirtelen jött vágyakat. De őszintén szólva a többség képtelen rá. Ameddig értik, hogy a szex az egyetlen dolog, amit adhatok, és az egyetlen dolog, amit cserébe kérek, hajlandó vagyok ismételni. De abban a pillanatban, ahogy a tekintetük ellágyul, szentimentálissá vagy – ami még rosszabb – sebzetté válik, én léptem! Nincs időm játszadozásokra, és nem érdekelnek a „mi lehetne köztünk” típusú beszélgetések.
Kiszabadítom magam a szőke lány öleléséből. Követ a konyhába, ahol leteszem az üres csészémet az asztalra.
– Elmegyek futni. Van kávé a kiöntőben, az asztalra pedig tettem pénzt a taxira. Nem muszáj itt lenned, amikor visszaérek.
Telt ajkát – amely éjjel elragadóan ölelte szorosan a farkamat – most boldogtalanul lebiggyeszti.
– Azért nem kell tuskónak lenned.
Megvonom a vállam.
– Nem kell annak lennem… csak így egyszerűbb.
Belelépek a futócipőmbe, és kisétálok az ajtón.
