1
1490 Words
1Négy héttel később
– Úgy bántak velem, mint egy közönséges bűnözővel! Nagyon megalázó volt!
Milton Cooper Carrington Bradley. Egy nagy múltú, nemzetközi luxusszálloda-birodalom örököse… és állandó ügyfelem. Valódi kora? Húsz. Szellemileg? Négy.
– A hülye parasztok nem tudták, kivel kezdenek ki! Mondtam, hogy kirúgatom őket!
Igen – a neve valóban Milton Bradley. A szülei pedig nyilvánvalóan szar alakok.
– Főleg a vezető stewardess! Ő aztán egy szemét ribi volt! Te annak a légitársaságnak az elnökével szoktál raketballozni, nem igaz, apu? Azt akarom, hogy rúgják ki!
Ez a különös alma nem esett messze a fájától.
Hátradőlök a székemben, miközben ő tovább pityereg az apjának a légitársaság tisztességtelen szabályairól, és hogy ő milyen büntetéseket kérne nekik. Védőügyvéd vagyok az Adams & Williamson irodánál, egyike vagyok a cég szárnyaló csillagainak. De ez az év nagyon fontos. Ideje kiemelkednem a tömegből, hogy megmutassam a főnökeimnek, egy vagyok közülük. A csődör az istállóban. A legjobb.
A kollégáimtól eltérően, akik egyébként a barátaim is, engem nem hátráltat semmi olyan időrabló baromság, mint család, házasság és gyerekek – a hármasfogat, amit minden karrierista felnőtt szeretne elkerülni. A figyelemelterelő tényezők hiánya bizonyítja az elkötelezettségemet a cég felé, kiemeli a képességeimet, így egy kicsivel könnyebb a helyzetem. Kedvelem a munkámat. Nem mondanám, hogy szeretem, de rohadt jó vagyok benne. És érdekes. Kihívásokkal teli. Ébren tartja a figyelmemet. Hiszen a bűnügyi védelem nem arról szól, hogy védjük a gyengét és az ártatlant. Ez egy játék. Figyelni kell a lapjaidat, a tényeket, majd az előnyödre fordítanod őket. Túl kell járnod az ügyészek eszén. Nyerni, amikor mindenki ellened fogad.
A hátránya?
Olyan pöcsökkel kell töltenem az időmet, mint Milton Bradley.
Cigarettát vesz elő, majd a Zippóját felpöccintve meggyújtja. Megrázza a fejét, hogy szőke haja ne lógjon a szemébe, miközben mérgező füstfelhőt ereget az orrlyukán. Mint egy impotens sárkány, aki nem tudja, hogyan kell tüzet fújni.
– Itt nem dohányozhat!
– Ki mondta? – vág vissza kihívó pillantással.
Lassan felkelek a székemből, majd elé állok, mint egy viharra készülő fekete felhő. Tisztában vagyok a méreteimmel: százkilencvenöt centi, száz kiló kemény izom, ami hatással van az emberekre. Átkozottul jó vagyok abban, hogy bárkit kényelmetlen helyzetbe hozzak, még akkor is, ha nem akarom. De ebben a pillanatban?
Akarom.
– Én mondom. – A hangom halk, fenyegetően nyugodt.
Amikor azt gondolod, amit mondasz, és pontosan azt mondod, amit gondolsz, ritkán kell felemelned a hangodat. A kiabálás a kétségbeesés jele, egy figyelmeztetés, hogy elfogytak a lehetőségeid, és már semmi nem segíthet rajtad, csak a hangerő.
Odatartok elé egy műanyag poharat, aminek az alján lötyög még egy kevés hideg kávé. Milton zokszó nélkül beledobja a folyadékba a cigarettáját, ami egy szisszenéssel elalszik, kellemetlen szagot hagyva maga után.
Az ügyfeleim többsége gazdag. Vannak, akik nem annyira, de a hasonló személyiségjegyek miatt ők is megtalálják az ajtómhoz vezető utat. Csalók, szélhámosok, olyanok, akik azt hiszik, az olyan törvények felett állnak, amiket nekünk, a többieknek követnünk kell, sima csavargók, akik erőszakos természetüket mosolygós arccal leplezik. A büntető ügyvédek munkája nem sokban különbözik a proktológusokétól. Mind a két területen egyik seggfej jön a másik után. A munka nem a lágyszívűeknek való, erős gyomor szükséges hozzá. És nekem az van.
– Hogyan tudnánk megoldani ezt a helyzetet, Jake? – teszi fel a kérdést az idősebbik Blake, a fia melletti székben ülve. A szeméből, ami szinte olyan fekete, mint az öltönye, bizonyos mértékű tisztelet sugárzik. Mert ő már felfogta azt, amit az elsőszülött fia még nem: addig, amíg neki dolgozom, nagyobb szüksége van rám, mint nekem valaha lesz őrá.
Visszasétálok az asztalom mögé, a letartóztatási jegyzőkönyvet olvasom.
– A szemtanúk azt mondták, hogy a viselkedése kiszámíthatatlan volt. Fenyegető.
– Hazudnak. Irigy gyökerek – mosolyog Milton gúnyosan.
– A stewardess azt állítja, hogy marihuánaszaga volt, miután kijött az első osztályú kabin mosdójából.
Tekintete egy pillanatra idegesen az apjára ugrik, majd gyorsan visszanéz rám. Leeresztett válla sértődöttségről tanúskodik.
– Én is éreztem. Biztosan egy másik utas lehetett.
Egy feljegyzést írok a papírra, csak úgy, a magam szórakoztatására. A veseköveim nagyobbak, mint ennek a kölyöknek az agya.
Mentegetőzések és magyarázkodások. Néha úgy érzem, már mindet hallottam: nem tehetek róla; ő az oka, hogy megtettem; megkért rá; aludtam; az átkozott kutyát sétáltattam. Jó lenne, ha egy kicsit megerőltetnék magukat a baromságaikkal. Az eredetiség már jelent valamit.
– Adhatok egy tanácsot a jövőre vonatkozóan? – intézem szavaimat a fiatalabbik Miltonhoz. – Ne szórakozzon a Szövetségi Légügyi Hivatallal! Mostanában elég érzékenyek, és minden eszközük megvan, hogy megkeserítsék az életét. – Majd az apjához fordulok. – És hogy az ön kérdését is megválaszoljam, Malcolm: egyszerűbb lenne elkerülni az ilyen eseteket, ha a fia nem tartóztattatná le magát néhány hetente.
Két járművezetés bódult állapotban, rendzavarás, tettlegesség egy bárban történt verekedés során – mindez az elmúlt három hónapban. Fogadjunk, azt gondolják, ezzel ő a csúcstartó.
De nem.
– Vagyis azt mondja, nem nyerhetünk? – kérdezi Milton olyan rekedt hangon, mint Bobbyé A Brady család című filmben.
A szám széle félmosolyra húzódik.
– Természetesen nyerni fogunk. Repülés előtt szorongásoldó gyógyszert vett be. Ez a kiindulópont. Rosszul reagált a gyógyszerre, ez váltotta ki a támadó viselkedést. A pszichiáternek, aki felírta a gyógyszert, eskü alatt kell vallania ezt, az bőven elég lesz.
Majdnem ilyen egyszerű.
A fiatal férfira szegezem az ujjam.
– De az elkövetkezendő hat hétben otthon kell maradnia. Ne szerepeljen a neve az újságokban, se a TMZ pletykaoldalain! Ne vezessen, ne járjon klubokba, ne fingjon nyilvános helyen! Megértette?
Malcolm elvigyorodik, majd a fia vállára teszi a kezét.
– Igen!
Mind a hárman felállunk.
– Jake, köszönöm, mint mindig. Szerencsénk van, hogy a mi oldalunkon áll.
– Még beszélünk – rázok vele kezet, majd Malcolm a fiával együtt kisétál az irodámból.
* * *
Két órával később felveszem a zakómat, hogy ebédelni induljak. Automatikusan lesimítom a nyakkendőmet, megigazítom a galléromat, hogy biztos legyek benne, nem látszik ki a tetoválás, ami a kulcscsontomnál kezdődik, a jobb vállamon keresztül húzódik le egészen a csuklómig. Nyáron nagyon menő, de a felső tízezerbe tartozó vendégeim nem rajonganak érte, a bírók pedig egyáltalán nem fogadják el.
A titkárnőm, Mrs. Higgens sétál be az irodámba. Tipikus idős hölgy, szemüveges, és gyöngysorral a nyakában. Az a fajta, akiről azt hinnéd, hogy otthon ül a kis hintaszékében, és takarókat horgol a tucatnyi unokájának. Fantasztikusan végzi a munkáját. Számtalan alkalommal nevezett már szívtelen rohadéknak, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék annyira szívtelen lenni, hogy kirúgjam.
– Egy fiatal hölgy van itt, téged keres, Jake. Nincs időpontja.
Kibaszottul utálom a betévedőket. Váratlanul és kiszámíthatatlan időpontban jönnek. Tönkreteszik az időbeosztásomat, pedig az számomra szent.
– Már épp indultam.
Mrs. Higgens oldalról rám pillant, majd egy félre nem érthető megjegyzést tesz.
– Nagyon csinos.
Az órámra pillantok.
– Rendben! De mondja meg neki, hogy öt perce van, egy másodperccel sem több!
Visszaülök a székembe, és pár pillanat múlva egy apró, sötét hajó nő lép az irodámba. Azt mondanám, a húszas évei végén járhat; vonzó, izmos kis test feszül a bézs színű nadrág és a citromsárga kardigán alatt. Gyanakvó tekintete és ideges mozdulatai azonban rontanak az összhatáson.
Számít a külső, de az önbizalom a legvonzóbb kiegészítő, amit egy nő viselhet.
Mrs. Higgens becsukja maga mögött az ajtót, miután kimegy az irodámból. A nő megáll az íróasztalom előtt.
– Szia! – szólal meg, gyorsan rám pillantva, mielőtt újra a padlóra néz, s a füle mögé igazít egy hajtincset.
– Szia! Segíthetek?
Erre rám néz.
– Nem emlékszel rám, ugye? – kérdezi, a kezét tördelve.
Az arcát tanulmányozom, ezúttal alaposabban. Nem emlékezetesen szép, de nem is különösebben csúnya. Csak olyan… semmilyen. Felejthető.
– Kellene?
Meggörnyed a válla, ahogy eltakarja a szemét, majd szinte magában motyogja:
– Jesszusom, tudtam, hogy nagyon nehéz lesz… – ereszkedik le az asztalom előtt álló egyik szék szélére, készen arra, hogy bármikor felpattanjon. Egy pillanat múlva folytatja: – Múlt hónapban találkoztunk az Angry Inch Saloonban. Vörös ruhát viseltem.
Nem, semmi nem rémlik. Rengeteg nővel találkoztam abban a bárban, de ha egy mód van rá, a szőkékre hajtok. Nem szórakoztatóbbak… csak dögösebbek.
Sötét tincseit félresimítva tovább mondja:
– Megkértelek, hogy vegyél nekem egy italt. Egy Cosmopolitant.
Még mindig semmi.
– Elmentünk hozzád, miután elmeséltem, hogy rányitottam a pasimra, miközben épp a legjobb barátommal szexelt.
Tiszta sötétség.
– És a pasim a rózsaszín hálóingemet viselte.
Most beugrott. Már emlékszem. Marv Albert jutott az eszembe, a sportriporter, aki odavolt a női fehérneműkért – meg az erőszakért és a tettlegességért. És mégis, még mindig képernyőn van.
Ez Amerika.
– Igen. Most már emlékszem… – hunyorgok, hátha a neve is meglesz.
– Lainey.
– Lainey! – csettintek. – Igen! Mit tehetek érted? – Az órámra pillantok. Két perc és megyek is.
A lány idegesen, hebegve folytatja.
– Na jó, ezt úgysem lehet egyszerűen elmondani… inkább csak simán kimondom.
Elég határozott tervnek tűnik.
Hatalmas levegőt vesz, majd belevág.
– Nem elég, hogy magával vitte a legjobb barátomat és a legjobb hálóingemet… cserébe hagyott is nekem valamit.
Milyen költői!
– Szifiliszt.
* * *
Hallják ezt a hangot? Ez én vagyok, miközben arra gondolok: Mi a faszt mondott ez a nő? Bedugom az ujjamat a fülembe, hogy kikotorjam belőle a vizet, ami biztosan a reggeli zuhanyzás után maradt benne, és most akadályozza a hallásomat.
De ekkor újra megszólal. És ugyanazt mondja.
– Igen, szifiliszt.
A gyomrom görcsbe rándul, jó eséllyel mindjárt kiadom a reggelimet.
– Néhány nappal ezelőtt kaptam meg az eredményt. A klinikán azt mondták, lépjek kapcsolatba mindenkivel, akivel azóta lefeküdtem. Csak veled voltam. Emlékeztem a nevedre és arra, hogy azt mondtad, ügyvédként dolgozol itt, a fővárosban – csapja össze a kezét. – Szóval… idejöttem.
Jobb lenne, ha egy kicsit jobbra hajolna. Most már biztos, hogy okádni fogok.
Már nem kapkodja a levegőt, megkönnyebbült, hogy kibökte. Milyen átkozottul jó neki!
– Van bármi kérdésed, Jack? Akarsz mondani valamit?
A kibaszott életbe, el kellett volna mennem ebédelni!
- Writer
