Ne hagyj ártatlanul

2

2Nem voltam mindig a szervezettség, a rutin híve. Fiatalabb koromban inkább rosszfiúnak számítottam. Minél rosszabb, annál jobb. Ezt a testemen lévő hegek, tetoválások és persze azóta már lezárt bűnügyi akták bizonyítják. Akkoriban elég hevesen reagáltam mindenre, ráadásul állandóan rosszkedvem volt – veszélyes kombináció. Én pedig hagytam, hogy ezek uralkodjanak rajtam, ahogy a kristály irányítja a drogosokat. Csupán egy nagyobb ijedtség – egy kibaszott hiba, ami majdnem az életembe került – után váltam törvénytisztelővé, egy bogaras, öreg bíró segítségével, aki a szárnyai alá vett, és képletesen seggbe rúgott, így rács mögé tudtam zárni a rosszfiút, és el tudtam dobni a kulcsokat.

Mert ő meglátott bennem valamit, amit én sosem láttam. Esélyt. Ígéretet. Lehetőséget a nagyságra. Persze, anyám is ugyanezt mondta, de az elcseszett agyamnak ez nem sokat számított. Minden anya azt gondolja, hogy az ő kölyke a következő Einstein, vagy Gates, vagy Mozart, csak ki kell várni.

A bíró elfogadott annak, aki voltam: hegekkel, mindennel együtt. Azt viszont elutasította, hogy csupán ennyi lennék. És ha valaki hisz benned, melléd áll, amikor szart sem lenne köteles tenni érted, annak hatása van. Ettől kezdve, ha tükörbe néztem, azt a férfit láttam, aki egyszer majd lehetnék.

És ma már ez a nagymenő néz vissza rám. Fegyelmezett. Erős. A legjobb a csapatában. Persze néha-néha a vérmérséklete feszegeti a rácsait, de szorosan bezárva tartom azt a rohadékot. A rosszfiú csak korlátokkal mehet játszani, rövid, szoros pórázon. A nők szeretik a kemény pasikat; benedvesednek tőlük, remegnek értük, úgyhogy ők a mi játszóterünk. Hiszen ha dugásra kerül a sor… ahogy említettem… minél rosszabb a pasas, annál jobb.

Ez a begyakorolt önuralom az, ami miatt betartom az ebéd időpontját, még akkor is, ha az evés az, amire a legkevésbé vágyom. De ez egy rituálé. Én, Sofia, Brent és Stanton – a büntetőjog jelenlegi csodálatos négyese. Néha az irodánkban eszünk, de legtöbbször valamelyik tavernában vagy kávézóban, a cég közelében. Most az egyik ilyen helyen ülünk, egy kerek, tarka terítős asztalnál egy teraszon. A márciusi levegő és a délutáni napsütés már elég meleg ahhoz, hogy kint ebédeljünk. Stanton délelőtti bírósági tárgyalása elhúzódott, ezért ő később jön.

Sofia feláll, amikor meglátja közeledni, lesimítja a fekete szoknyáját, tízcentis magas sarkúja egy szemmagasságba emeli a pasijával.

Stanton mosolyogva, érzelgős tekintettel csókolja meg.

– Szia, drágám!

Sofia végigsimítja szőke haját.

– Szia!

Brent hátradől a székében, sötétkék szeme gonoszkodva csillan fel.

– Én nem kapok csókot?

Stanton kihúzza Sofia székét, majd ő is helyet foglal.

– A seggem mindig rendelkezésedre áll, Mason.

– Valójában Sofiát kérdeztem.

– Az ő segge tiltott terület – válaszol Stanton, az étlapot tanulmányozva.

Stanton egy régi vágású srác – a szó minden értelmében. Egy mississippi farmon nőtt fel, őszinte, hűséges, nincs türelme a baromságokhoz, és olyan kisugárzása van, hogy a nők ellenálhatatlannak tartják – csakúgy, mint az esküdtek. A jogi egyetemen találkoztunk, hamarosan szobatársak lettünk. Ő a cég egyik nagyágyúja – az elért sikerei olyan lenyűgözőek, mint az enyémek –, és ő is vágyik arra, hogy társ legyen a cégben. De velem ellentétben Stantonnak van egy terhe. Cuki, édes kis teher, de minden teher egyforma.

Nem szeretem a gyerekeket – folyton sírnak-rínak. Stanton lánya, Presley üdítő kivétel. Mississippiben él az anyukájával, Stanton exével, de elég gyakran jön Washingtonba ahhoz, hogy a barátom kiérdemelje, hogy apának szólítsa. És még élvezi is! Ha a napsugár emberi formát öltene, mint egy görög mítoszban, Presley Shaw lenne az. Rohadt remek kis kölyök.

Miután rendeltünk, a beszélgetés a legutóbbi esetekre terelődik, meg hogy mi újság a cégnél. Ki lépett kinek a lábára, és kinél van egy képzeletbeli kés, hogy jelképesen hátba szúrjon minket. Ez nem pletykálás, ez információszerzés. Füleket a földre, hogy összegyűjtsünk mindent, amit tudnunk kell a következő lépés előtt.

Megérkezik az étel, és a beszélgetés átvált a politikára. Washington nagy város, de ha stratégiáról és szövetségekről van szó, akkor a Survivor egyik epizódjához hasonlít. És mindenki arra vágyik, hogy kiszavazzanak valakit a szigetről.

Én azonban csak fél füllel hallom őket. A másik fülemben még mindig a váratlan látogatóm szavai csengenek. Lainey. Nem valószínű, hogy újra elfelejtem a nevét. Próbálok nyugodt maradni, de az izzadt tenyerem leleplez. És kurvára nem szoktam izzadni, hacsak nem az edzőteremben püfölöm a bokszzsákot, vagy épp a napi hét mérföldemet futom. Azt latolgatom, mekkora esélyem van arra, hogy tényleg megfertőződtem, és hogy ez mit jelent számomra. Arra gondolok, hogyan jutottam idáig – a döntésekre, amiket másképp kellett volna meghoznom, hogy elkerüljem a gyomromból feltörő rosszullétet, ami miatt hozzá sem nyúlok az ételhez.

Brent hangja rángat ki a gondolataimból.

– Mi bajod van?

Fapofával állom a kíváncsi tekintetét.

– Miből gondolod, hogy valami baj van?

Megvonja a vállát.

– Kezded túljátszani az erős, de csendes fickó szerepét, ez már inkább szelektív némaság. Mi történt?

Brent sokat beszél. Mindent megoszt másokkal. Egy generációk óta borzasztóan gazdag családból származik. De a szülei nem azok a rideg, hallgatag arisztokraták, amilyennek képzelik őket. Persze, egy kicsit bogarasak, amit én pokolian szórakoztatónak találok, de emellett melegszívű, vicces, odaadó emberek, akik átörökítették ezeket a tulajdonságokat a gyerekeikre is. Mivel nem dolgoznak, Brent családtagjainak elég sok szabadideje van, ezért túlságosan is belefolynak egymás magánéletébe. A Mason-klánban nincsenek titkok. Múlt hónapban az unokatestvére, Carolyn, az e-mailben küldött családi hírlevélhez csatolta az ovulációs naptárát, hogy mindenki drukkolhasson neki.

És nem tréfálok. Kibaszottul vicces valóságshow-t lennének képesek összehozni.

Gyerekkorában Brent balesetet szenvedett, elütötte egy ámokfutó. Túlélte, de elveszítette az egyik lábszárát. Már megbékélt vele – az önsajnálat nem szerepel a szótárában. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak, hogy jóképű – és biztos az sem esik neki rosszul, hogy a nők gyakorlatilag könyörögnek azért, hogy dugja meg őket. Emellett nagy híve a terápiának. Sejtésem szerint az évek alatt már több pénzt költött terapeutákra, mint amennyit a házáért fizetett.

Én nem vagyok társasági ember, sem beszélgetős típus. De így is kijövünk egymással – ez olyan jin és jang dolog. Brentnek megvan a képessége, hogy kirángasson a kagylóhéjamból úgy, hogy közben ne akarjam megütni.

De nem ma.

– Nem akarok beszélni róla.

A tekintete úgy tapad rám, mint egy vadászpilóta a célpontra. Vagy egy idegesítő fiatalabb testvér.

– Hát, pedig most már beszélned kell.

– Nem hiszem – felelem tompán.

– Gyerünk, bökd már ki! Mondd el nekünk! Mondd el! Tudod, hogy te is szeretnéd. Mesélj nekünk!

Stanton felnevet.

– Csak simán mondd el, Jake! Úgysem áll le, amíg nem teszed meg.

Másik lehetőséget ajánlok.

– Eltörhetném az állkapcsát. Ha összedrótozzák, az majd befogja a száját.

Brent végigsimít újonnan növesztett, ápolt szakállán.

– Mintha bármit tehetnél, hogy tönkretedd ezt a felbecsülhetetlen értékű műalkotást. Az bűncselekmény lenne. Csak mondd el. Mondd eeeeeel!

Kinyitom a számat… majd várok… habozva Sofiára bámulok.

Tisztán olvas a gondolataimban, miközben mogyoróbarna szemét forgatja.

– Három idősebb fiútestvérrel nőttem fel. És együtt élek vele – mutat Stantonra. – Szó szerint semmi sincs, amit már ne hallottam volna.

Hááát jó. Veszek egy nagy levegőt, és kipréselem a szavakat a tüdőmből.

– Kiderült, hogy egy nőnek, akit a múlt hónapban megdöntöttem, szifilisze van. El kell mennem szűrésre.

Sofia beleköhög az italába.

– Helyesbítem, amit az előbb mondtam!

Az a rohadék Brent felnevet.

– Ember, ez rettenetes!

– Kösz, seggfej! – meredek rá. – Látszik, hogy nagyon megrázott a hír.

Brent elkomolyodik.

– Ne érts félre, ez szívás, de a szifilisz egy injekcióval gyógyítható. Lehetett volna rosszabb is. – Majd halkabban folytatja: – Ha játszani akarsz, néha fizetned kell. A legjobbakkal is megesik. Én egyszer a bogarakkal jártam hasonlóan.

– Bogarakkal? – kérdez vissza Sofia.

Stanton felvilágosítja:

– Lapostetű, bébi!

Sofia elfintorodik.

– Pfuuuuj!

Stanton feddően rázza előttem a mutatóujját.

– Mondtam neked: ha sokat vadászol puncira, egyszer visszaüt az a puska!

– Kösz, hogy nem azzal jössz: én megmondtam!

– Szívesen, bármikor!

Amikor még egyedülálló volt, Stanton sem élt szűzies életet. De nem mondanám csajozógépnek. Ő randizott. Volt egy halom nője, akiket nyugodtan felhívhatott, ha le akart fektetni valakit.

Én nem így működöm. Számomra ez túl sok energia meg idő. Egy nő agya és személyisége nem izgat fel. Más testrészei keltik fel a figyelmemet.

Úgy érzem, meg kell védenem magam.

– Nem mintha ti ketten olyan válogatósak lennétek. Láttam néhány nőt, akit megdugtatok. Nem tettétek túl magasra a lécet.

– Ezt elutasítom – válaszol Brent, de a vigyora ellentmond ennek.

– Én legalább tudtam a nevüket – védekezik Stanton. – Tudtam, mit csinálnak, milyen az ízlésük, ismertem a történetüket.

– Persze – vágok vissza –, mert a csajok rögtön a „Szép időnk van!” után ki is szokták bökni: „Ó, csak hogy tudd, szifiliszem van!”

Stanton egy pillanatnyi gondolkodás után megvonja a vállát.

– Akár ez is előfordulhat. Meglepődnél, mi mindent tudhatsz meg, ha szánsz rá egy kis időt, és beszélgetsz velük. És ha ismerkedés közben nem is árulja el, szerzel egyfajta benyomást, milyen személyiség. Ez segít eldönteni, hogy valóban ő-e az a nő, akibe bele akarod dugni a farkad, vagy sem.

Utálom beismerni, hogy igaza van. És ebben a pillanatban elhatározom, hogy – amennyiben a tesztem negatív lesz – a következő nőt, akibe betenném a farkam, előbb megismerem.

Legalább egy kicsit. És akkor soha, de soha többé nem kell ilyennel szarakodnom.

Sofia az asztalra könyökölve előrehajol.

– Hívtad az orvosodat?

– Igen. Ma estére kaptam időpontot.

Kerülöm az orvosokat, mint a bubópestist. Valahol mélyen tisztában vagyok vele, hogy butaság, de úgy vélem, hogy a stressz, amit érzel, mert tudod, hogy halálos beteg vagy, gyorsabban öl, mint a betegség maga. Ezért jobb, ha nem is tudom.

Inkább kapjak hirtelen szívrohamot egy fantasztikus dugás vagy egy vita közben, a tárgyalóterem közepén. Így akarok elmenni. Sok-sok év múlva.

– Tudod, mi lesz a legrosszabb, ugye? – kérdezi Brent. A rohadék még mindig vigyorog.

– Ez nem elég kibaszottul rossz?

Megrázza a fejét.

– Nem. A cölibátus, jóember. Most úgy kábé két hétig semmi szórakozás! Amíg meg nem jön a teszt eredménye.

– Két hét? Most szórakozol velem? – A farkam már a gondolattól is megfájdul; mintha két évről beszélnénk.

Megböki a vállamat, legszívesebben megütném.

– Attól tartok, nem. Marcsával egy ideig monogám kapcsolatban lesztek.

Összevont szemöldökkel nézek rá, fogalmam sincs miről beszél.

– Milyen Marcsa?

Brent a tenyerét lengeti.

– Marok Marcsa.