Ne hagyj ártatlanul

3

3Két héttel később

Brentnek igaza volt. Ez volt életem két leghosszabb, legkínzóbb hete. Annyit edzettem, hogy a súlyzópadomat is tönkretettem. Marcsával túlságosan sok időt töltöttünk kettesben. A szex unalmas, ő pedig egyre jobban ragaszkodik. Ideje végre kirúgni a francba!

Nem vagyok nimfomán, nem muszáj minden éjjel kefélnem, de két hét túl sok idő, ha szex nélkül kell élnem. Nem volt kellemes – ahogy a modorom sem. Minden egyes eltelt nappal egyenes arányban lettem egyre elviselhetetlenebb. Feszült vagyok. Lobbanékony. Indulatos.

De főleg átkozottul kanos.

Stanton mindent megtesz, hogy ne legyünk kettesben az irodában. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy délután megfenyegettem, kitépem a nyelvét, ha tovább incselkednek Sofiával telefonon.

Habár ma lesz a napja, hogy – reményeim szerint – vége a böjtnek, de a teszt eredménye miatt érzett félelmem egyre jobban idegesít. Ami elég rossz hír az ügyfélnek, aki most lépett be az irodámba.

Milton Képtelen-Vagyok-Betartani-Pár-Kibaszott-Utasítást Bradley.

Milton Letartóztattak-Mert-A-Kocsiban-Amiben-Ültem-Volt-Egy-Zacskó-Heroin-A-Kesztyűtartóban Bradley.

Az ajtó zsanérjai megremegnek, ahogy becsapom mögötte az ajtót, majd a legsötétebb pillantásomat vetem rá. Milton mintha egy parkban sétálgatna, gondtalanul, zsebre dugott kézzel vonul a székig.

Ne ma, te szemétláda!

Ahogy görnyedten leül, én is helyet foglalok az asztalomnál, és összefonom a karomat, nehogy megüssem.

– Mit mondtam magának? – kérdezem.

– Nem az enyém volt!

A hangom elhalkul. Élesebb lesz.

– Mit. Mondtam. Magának?

Lesütött szemmel válaszol, mint egy engedelmes kutya.

– Azt mondta, maradjak otthon, de…

Felemelem az ujjam.

– Semmi de! Azt mondtam, maradjon otthon a búsba, de még ahhoz is kibaszott idióta, hogy hallgasson rám!

Feláll, sápadt arca elvörösödik a dühtől.

– Maga nem beszélhet így velem! Apám fizeti a munkadíját!

Én is felállok – sokkal ijesztőbben csinálom, mint ő.

– Üljön. Le!

Leül. Én állva maradok.

– Pedig így beszélek magával, seggfej. És nem csapott belém a villám, úgyhogy nyugodjon bele! Ami pedig az apját illeti, nem, nem ő fizeti a munkadíjam! De még ha így is lenne, akkor sem haboznék elmondani, micsoda hülye, töketlen idiótának tartom magát!

Minden szavamra egyre jobban lángol a feje.

Visszaülök a székemre, higgadtságot erőltetek magamra.

– Tudja, mi történik a börtönben az olyan fiúkkal, mint maga, Milton? A gazdag, jóképű, édes illatú fiúkkal?

Kivörösödött arca pillanatok alatt elsápad.

– Hacsak titokban nem arról fantáziál, hogy szétrepesztik a seggét, akkor verje bele abba a kemény koponyájába, hogy az egyetlen dolog, ami maga és a Chewbacca nevű cellatársa közé állhat, az én vagyok!

Végre ijedtség lesz rajta úrrá.

– És mivel ez a munkám, akár együttműködik, akár nem, mindent megteszek, hogy ne kerüljön börtönbe. Felfogta?

Bólint, és nagyon okosan egy szót sem szól.

– Szóval, rajta van az ujjlenyomata bármelyik heroinos zacskón?

A fejét rázza.

– Nem. Hozzájuk sem nyúltam.

Tökéletes. Esélyes, hogy el tudjuk kerülni a letartóztatását.

Előveszek egy névjegykártyát a felső fiókomból.

– Amikor elmegy az irodámból, egyenesen erre a címre menjen!

Alaposan megnézi a kártyát.

– Mi ez?

– Egy biztonsági cég. Nyomkövetőt tesznek a bokájára, ami jelez, ha elhagyja a lakóhelyét. Ha ez előfordul, azonnal értesítenek engem.

Vitára nyitja a száját.

– Egy kurva szót se, Milton! Ez az utolsó esélye. Ha ezt is elszúrja, életbe lép a B terv.

– Mi a B terv? – kérdezi, fontolóra véve azt a lehetőséget is.

– A szart is kiverem magából. Nem kerülhet bajba, akkor sem, ha kényszerítik!

Akkorát nyel, hogy idáig hallatszik.

– O-oké – dadogja –, ezúttal hallgatok magára.

Az arckifejezésem továbbra is kőkemény; egy kicsit sem lágyulok el.

– A saját érdekében jobban is teszi.

* * *

Két órával később az orvosi rendelőben ülök, a vizsgálóasztalon, a nadrágom alatt összegyűrődött az a rohadt papír. Az órámra nézek. Késik. Mintha a hangulatom nem lenne elég szörnyű már így is. Utálom, ha megváratnak.

Mivel nincs jobb dolgom, körbenézek a szobában. A falon egymás mellett lógnak a Yale-en szerzett, bekeretezett diplomák, egy poszter a helyes kézmosásról, egy influenza elleni oltás reklámja és egy prosztatavizsgálatra emlékeztető felirat.

Valaki lőjön le! Szabadítson meg a szenvedéseimtől!

Az elmúlt két hétben nagyjából ezerszer megesküdtem, hogy soha többé nem kerülök hasonló helyzetbe. Viszlát, névtelen kalandok! Viszlát, önértékelési problémával küszködő, elhagyott barátnők, akik úgy akarják kiengedi a gőzt, hogy egy idegennel dugnak. Mostantól kezdve kizárólag randizni fogok. Megismerem a nőket. Átkozottul válogatós leszek, mindegy, mennyire lelombozó ez a szó.

Végre kinyílik a rendelő ajtaja, és egy fehér köpenyt viselő ismeretlen arc lép be. Világosbarna haj, apró, sötét szem, sima áll, ami úgy tűnik, még sosem találkozott borotvával.

Kurvára tizenkettőnek néz ki.

– Segíthetek? – kérdezem.

Felpillant a kezében tartott papírokból, és rám mosolyog.

– Jó reggelt, Mr. Becker! Dr. Grey vagyok.

Futólag az ajtóra pillantok, várom, hogy az apja is besétáljon mögötte.

– Biztos benne?

Jól ápolt fogsort villant felém.

– Igen, biztos vagyok benne, hogy orvos vagyok. Új vagyok a rendelőben. Dr. Sauer családjában vészhelyzet adódott, így ma én helyettesítem. – Lapoz egyet a papírokban, átfutva a tartalmát. – Mielőtt megbeszélnénk a vizsgálat eredményeit, beszéljünk a biztonságos szexuális együttlét ajánlott kellékeiről, többek között az óvszerről, a spermaölő síkosítóról, a fogamzásgátlásról…

Felemelem a kezem.

– Inkább ne! Tisztában vagyok vele. Csak bökje ki egyenesen: negatív vagy pozitív?

* * *

Felemelem a sörösüvegemet, hogy koccintsak a másik három, magasba emelt sörrel.

– Tiszta, mint a patyolat. – Az első megnyert ügyem után mosolyogtam ennyit. Gyakorlatilag folyamatosan vigyorgok. Már kezd fájni az arcom.

– Gratulálok! – örvendezik Sofia.

– Egészséges, gazdag és bölcs – mondja Stanton. – Igyunk arra, hogy ez így is maradjon!

– Jó irány! – kortyolok bele az üvegbe. Ebédidőben nem szoktam inni, berúgni pedig végképp nem, még hétvégenként sem. A részegséget mindig a gyengeséggel, az önuralom hiányával, a zavaros gondolatokkal és a megbánható tettekkel hoztam összefüggésbe. De ez most egy különleges alkalom.

– És most mi a terved? – kérdezi Brent. – Nem, mintha nem tudnám, te kanos rohadék! Láttam, milyen tekintettel figyelted szegény Mrs. Higgenst! Ennyire kétségbeesett vagy?

Bemutatok neki. Mrs. Higgens nagyjából az egyetlen nő a környezetemben, akire nem nőként tekintek. Ezzel fel is vetődik a következő kérdés:

– Szóval… mi a megszokott menetrendje ennek az egész randizós dolognak? Mennyi ideig tart, amíg eljutunk a dugásig?

– Három randi – válaszolnak egyszerre.

Felvonom a szemöldököm.

– Három randi? Komolyan? Akkor ti… vallásosabbak vagytok, mint gondoltam?

– Még sosem hallottál a „három randi”-szabályról? – Sofia egy adag cézársalátát tesz a szájába.

Megrázom a fejem, amire Stanton elkezdi magyarázni:

– Az első randin beszélgettek, hogy kiderüljön, egy óránál tovább is el tudjátok-e viselni egymást egy helyiségben. A második randi olyan, mintha… ellenőriznétek, hogy mindketten tényleg olyanok vagytok-e, mint az első alkalommal. A harmadik randin pedig jöhet az édes élvezet. Érezzétek jól egymást!

Úgy tűnik, nagy erőfeszítéseket kell tennem, hogy megfektessek valakit. Kíváncsi vagyok, tényleg jobb-e egy punci úgy, ha tudom a lány nevét.

– Várjunk csak! – szólal meg hirtelen Sofia. – Ez azt jelenti, hogy még sosem randiztál? Soha nem volt barátnőd? Még a gimiben sem?

Megrázom a fejem.

– Nem igazán voltam pasinak való a középiskolában. A lányok meg, akikkel együtt lógtam, nem igazán foglalkoztak ilyen dolgokkal.

– Ez annyira cuki, Jake! – cukkol Sofia. – Majdnem olyan, mintha szűz lennél.

Elfintorodom.

– Kivéve, hogy nem vagyok az.

– Pénteken randim lesz – dobja be Brent. – Lucy Pattersonnal az Emblem & Glocktól.

Az Emblem & Glock egy másik washingtoni cég, akikkel folyton az ügyfelekért versenyzünk.

– Egy ágyban az ellenséggel, mi? – kérdez rá Stanton.

Brent megvonja a vállát.

– Okos, gyönyörű, és nem tart pöcsfejnek, amikor egy kezdő ügyészre panaszkodom, aki nem hajlandó alkut kötni. Ráadásul ez a szakmai versengés elég izgató. – Rám pillant. – Megkérdezhetem, hogy van-e barátnője. Dupla randihoz mit szólsz?

Gyors fejszámolást végzek.

– Ez azt jelentené, hogy leghamarabb vasárnap lenne esélyem. És az is csak akkor, ha az egész hétvégémet elpazarolom egy nőre, akit még csak nem is láttam.

Ez nem igazán tetszik.

– Van más választásod? – kérdez vissza Brent.

Ami azt illeti, van.

* * *

Vannak pasik, akiknek gondot okoz egy olyan nővel összejönni, akivel együtt dolgoznak. Attól félnek, hogy kínossá válhat. Bonyolult ügy. De ez nem én vagyok. És főleg nem ebben az esetben. Már ismerjük egymás nevét, az elmúlt hét évben hébe-hóba találkoztunk, így legalább egy randit kipipálhatunk a „három randi”-szabályból. Imádom a hatékonyságot.

Camille Longhorn a cég számlázási osztályán dolgozik. Egyedülálló, százhetvenöt centi, ötvenöt kiló, hosszú lábak, fantasztikus mellek, piszkosszőke haj és a fiatal Elle Macphersonra emlékeztető arc. Amikor négy órával ezelőtt elhívtam vacsorázni, kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy nem a haja az egyetlen piszkos dolog, amire számíthatok.

De ez akkor volt.

És most? Kevésbé vagyok kétségbeesett.

Miután olyan dolgokról beszélt, amik engem sohasem fognak érdekelni; miután meghallottam azt a magas, horkantó nevetését, amitől minden egyes kibaszott alkalommal önkéntelenül is összerezzentem; miután láttam, hogy kényszeresen csavargatja a haját és vakargatja a fejét úgy, hogy már kezdtem azt érezni, mintha láthatatlan, dühös pókok hemzsegnének rajtam – már nem érdekelt.

Egyáltalán nem.

Olyan, mint az a pár évvel ezelőtti Gwyneth Paltrow-film, amiben kövér nőt játszott. Most dögös… most nem dögös.

– És akkor azt mondtam: ez már nem az én pénztárcámra van szabva!

Vinnyogás, horkantás.

Vinnyogás, horkantás.

Vinnyogás, horkantás.

Ó, istenem! Kérlek, hagyd abba!

Próbálom kizárni, amiről beszél, és a fontos dolgokra koncentrálni – a bézs színű pulóverének feszülő kerek, telt mellére. Elképzelem, milyen érzés lenne kézbe fogni, a számba venni, a nyelvemmel a mellbimbójával játszani, és…

És spenót van a foga közt. Vagy lehet, hogy rukkola.

A farkam csak lógatja a fejét. Mégis valahogy sikerül közömbösen udvarias képet vágni, miközben a szájára mutatok, hogy szóljak neki.

– Valami… van ott!

– Ó! Köszi.

Felvesz egy kést, majd tükörnek használva piszkálni kezdi a fogát.

Nem hittem volna, hogy a hátránya annak, hogy megismerek egy nőt, mielőtt még megdugnám, az az, hogy talán nem is akarom megdugni, miután megismertem. Hogy a személyiség ilyen pusztító hatással lehet a vágyra. Lehangoló. A világnézetem hullott most darabokra.

Amikor kihozzák a számlát, Camille előveszi a pénztárcáját, de legyintek. Ledobok pár ötvenest az asztalra, majd felállunk, felsegítem a kabátját, és kimegyünk az étteremből. Munka után csak átsétáltunk ide, ezért a jó hír az, hogy nem kell hazafurikáznom.

– Köszönöm a vacsorát, Jake – mosolyog rám. – Jól éreztem magam. Valamikor megismételhetnénk.

Már nyitom a szám, hogy megmondjam neki: köszönöm, de nem. Mindig az őszinteségre törekszem. Nincs sem időm, sem kedvem szépítgetni a dolgokat. De leállítom magam – ilyen ez a randizás. Elhajlás, féligazságok, apróbb hazugságok, nyitva hagyott lehetőségek, és az alapok leplezése az, amit randizáskor csinálunk. Lehet, hogy csak rossz napja volt. Lehet, hogy amikor legközelebb találkozunk, már nem lesz idegesítő, és ájulásig akarom kefélni. Még ez is előfordulhat. És magammal szúrnék ki, ha ennek csak a leghalványabb esélye is megvan.

Ezért a régi, jól bevált módszerhez folyamodom:

– Majd hívlak!

Camille lábujjhegyre állva arcon puszil.

– Jó éjt, Jake!

– Szia, Camille!

Egyedül sétálok haza az üres lakásomba. Emlékeztetem magam, hogy lehetne rosszabb is. Például ha közben még szifiliszem is lenne.

* * *

A következő nap kissé összemosódik. Főleg orvosi jelentéseket tanulmányozok egy közelgő üggyel kapcsolatban, ahol családon belüli erőszak a vád. William Holten szenátor egy karrierista politikus, akinek már mindenféle ügye volt. Ettől olyan félelmetes ellenség – és még annál is hatalmasabb szövetséges. Többrendbeli súlyos testi sértéssel vádolják, amit a felesége ellen követett el, akivel már harminc éve házasok. A főnököm, Jonas Adams, Holten jó barátja – ő kért meg rá, hogy személyesen én vállaljam el ezt az ügyet. Ez kurva nagy dolog. Ez a munka az egész karrieremet meghatározhatja a cégnél.

Ezért is vállaltam el – pedig Holtennek üres, érzelemmentes a tekintete, amit nagyon nyugtalanítónak találok. Ráadásul az akták átolvasása, a feleség évekkel korábbi sérüléseinek a fényképei és részletes leírásuk aggasztanak. Minden annyira ismerős, hogy a gyomrom is felfordul.

Öt órakor már jólesne egy kis friss levegő. Sétálok egyet a környéken, kinyújtóztatom a lábam. Ma hűvösebb van, az égbolt piszkosszürke, a szellő a tengerészkék öltönyöm alá fúj. Mégis, az egész napos bentlét után jólesik a hűvös fuvallat. Becsukom a szemem, mélyeket lélegzem, érzem, ahogy a jeges oxigén kitágítja a tüdőmet… Ekkor összeütközöm egy a derekamig érő, meleg valamivel.

Puhán pattan le rólam.

– Ó!

Lepillantva egy nagy, kobaltkék szempárt látok, és egy barna göndör hajú, sápadt, szeplős fejet. A fiú nem lehet több kilenc-tíz évesnél. Fenékre huppant a járdán, onnan bámul rám másodpercekig, tátott szájjal, meglepetten zihálva. Majd az oldalára fordul, és beletúr a hátizsákjába, hogy meggyőződjön róla, semmi nem esett ki a több kis zsebből.

– Jól vagy, kölyök? – kérdezem, és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.

Mered rám egy ideig, mielőtt elfogadná a segítséget.

– Igen, jól vagyok. Elnézést, uram! – A mellkasára hajtja az állát, és egyik vállára emeli a barna bőrhátizsákját.

– Vigyázz, hova lépsz! – figyelmeztetem. – Ha most biciklivel lennék, komoly sérüléseket szereztél volna.

– Oké! – motyogja gyorsan, majd továbbmegy.

Én az ellenkező irányba sétálok. De csupán néhány lépés után elfog egy érzés… Valami olyan furcsa!

Könnyebb vagyok.

Kibillent az egyensúlyom.

Azonnal végigtapogatom a zsebeimet. A telefonom a jobban, a pénztárcám pedig… a pénztárcám nincs a bal zsebemben!

Megpördülök, a tekintetemmel a széllel szemben küszködő, görnyedt gyalogosokat pásztázom, amíg meg nem látom a kölyköt, aki már fél háztömbnyire jutott.

– Hé! – A hangom ágyúként dörren, amire a fiú és még néhány másik járókelő is megtorpan, és felém néz.

Még ebből a távolságból is összetalálkozik a tekintetünk. A kölyök arcán átsuhanó ördögi arckifejezés mindent elmond, amit tudnom kell. Magabiztos vigyora mögül kivillan rendezett babafehér fogsora, macskaszerű szeme diadalittasan csillog, mert azt hiszi, úgysem érem utol.

Ekkor magasba emeli a kezét, és a középső ujjával bemutat nekem.

A kis szarházi!

Majd megfordul, hogy elhúzza a belét.

Kurvára nem kellene, kölyök!