20Órákkal később Chelsea lépcsőjén találom magam, bár nem igazán emlékszem, hogy kerültem oda. Az autómra pillantok, ferdén parkoltam le.
És a gyepen.
Örülök, hogy nem jött össze az a kocsirendezős meló – nyilvánvalóan béna vagyok.
Egy ablak mögött sem égnek a fények, minden csendes a McQuaid házban. Rájövök, hogy valószínűleg túl késő van ahhoz, hogy idejöjjek, és rohadt késő, hogy be is kopogtassak az ajtón.
Aztán eszembe jut a pótkulcs. Kibaszott zseni vagyok!
Felemelem a lábtörlőt, és meglátom az ezüstösen csillogó kis fémdarabot. Kinyitom az ajtót, és lábujjhegyen besurranok – már amennyire a százkilós testalkatom engedi. A kis szőrgombóc azonnal ott terem, apró körmei csak úgy kopognak a keményfa padlón, majd szagolgatni kezdi a lábam.
– Szia, Bozont! Hol van Scooby? – Felnevet
