11Péntek este ruganyos mozdulattal szállok ki a kocsimból Chelsea háza előtt. Nem akarok idiótának tűnni, de tényleg nagyon könnyednek, bár kissé izgatottnak érzem magam. Alig várom ezt az estét Chelsea-vel, és igen, a gyerekekkel is. Persze, féltucatnyi kis kölyök, de viccesek. Okosak. És úgy általában véve, nagyon szuperek.
És az a tény sem okoz fájdalmat, hogy ma este végre jó eséllyel lefekszem valakivel.
Bekopogok az ajtón, egyik kezemben egy csokor fehér rózsát, a másikban a filmet szorongatom.
Az ajtó kinyílik, egy magas, napbarnított, karcsú srác áll előttem, belőtt hajjal, fehér pólóban, lógó farmerben, nyakában egy cápafogas lánccal.
Üdvözlésképpen biccent az állával.
– Szia!
– Szia! – Ki a faszom ez, és miért ő nyit ajtót? – Hol van Chelsea?
Hátralép, szélesebbre tárja az
