– Üzenem neki, hogy király!
– Nem beszélünk – feleli, mire persze földbe gyökerezek. Fél perc alatt. Dávó nyilván kiröhögne ezért, nem lehet ilyen gyorsan gyökerezni. Nekem sikerül. Eszembe jut a saját apám, pedig nem akarom. Menj már el, mondom magamnak a fejemben! De nem tudok mozdulni. Egyébiránt mi a frászt is mondhatnék?! De nem kell. Ő szólal meg.
– Neked van apád?
– Van.
– Akkor hívd fel holnap, és mondd meg neki, hogy szereted. Büdös kölkök vagytok mind. Fogalmatok sincs, hogy milyen kibaszott nehéz szülőnek lenni – néz rám az őrült szemével.
– Gyereknek lenni sem könnyű.
Leszúr a tekintetével ismételten.
– Nem, de ti vagytok a felnőttek. Mi pedig már vén faszok vagyunk. Szóval…
Most már megmozdul a lábam, azonnal lelépek, vissza Marcsihoz a rejtekbe. Próbálom elfelejteni,
