– Annyira sajnálom! – esik ki a számon, és érzem, hogy ezt most komolyan gondolom. Soha még ennyire komolyan nem gondoltam ezt a két szót az életemben.
Anna elveszi a kezét, magába burkolózik. Látom az arcán, hogy újra átéli, nem tud tovább beszélni.
– Most már ne hagyd abba! – mondom neki, mert ennyivel tartozom. – Mondd el, hogy mit tettem!
– Semmi értelme.
– De van. És megérdemlem.
– Szeretlek, Vera! A testvérem vagy, de egyedül hagytál. Egyedül ebben a szarban, amit nap mint nap újra át kellett élnem. A legrosszabb az volt, hogy nem haltál meg, mégis minden nap egy újabb csalódás volt, egy újabb hír felőled, hogy nem akarsz minket látni. Egyszerűen azért, mert úgy tartotta kedved. – Cinikus. Jogosan kapom.
– Képtelen voltam rá.
– Tudom. Ez volt az egyetlen mentsvárunk. A lehetős
