– Kardiológus.
– Akkor mi most egy kar-dialógust folytatunk? – vigyorgok kínomban. Ő persze nem, amitől sokkal rosszabb. Nem akartam gúnyt űzni belőle, remélem, ezt azért tudja. Vagy nem… Mogorva és fapofát vág.
A boromba kortyolok. És megint nem jut jobb eszembe.
– A húgom férjhez megy.
Elmosolyodik.
– Emlékszem, amikor még a cseresznyefán lógott, és onnan kiabált, hogy vegyek neked fagyit, mert azt szereted.
– Igen! Tényleg! Én is emlékszem. Az volt az első randink.
– Ahonnan elrohantál. – És vigyorog.
– Én?! Dehogyis!
– Dehogynem! Menned kellett, mert elfelejtetted, hogy…
Mert elfelejtettem, hogy megígértem Tündének, átmegyek. Nem fejezem be a gondolatot.
– Sokszor eszedbe jut? – kérdi.
– Mindennap.
– Nem lett jobb?
– Nem.
– Nekem sem – mondja, és feláll.
A bortartóhoz m
