Nem én döntök. A szívem. Nem bír nyugton lenni. A testem pedig nem marad tovább az ablak párkányán.
Úgy, ahogy vagyok, mezítláb, kockás pizsamában, csapzott hajjal, lerágott körmökkel száguldok át a szobán, ki az előszobába. Feltépem az ajtót, a rácsot, a lábam tiltakozik a mocskos lépcsőházi kő ellen, de nem hagyom. Leszaladok a kilenc lépcsőfokon, és szélesre tárom a ház kapuját. Újabb két lépcsőfok, aztán a beton, rálépek egy halom falevélre, a füvön keresztül lendülök tovább.
Lassan indul meg felém. Még mindig nem látom az arcát, csak a mozdulatait.
– Nem jöhetsz csak így ide – mondom neki, és a karjánál fogva rángatom meg. Nem tudom, hogy honnan van bátorságom ennyire elragadtatni magam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi van, ha megüt, ha ordítani kezd, hogy hagyjam béké
