The Perfect Wife – A tökéletes feleség

KETTŐ

KETTŐAbbie Cullen csak két héttel Tim bejelentése után jelent meg. Arra tippeltünk, hogy vagy határidős munkát kell leadnia, vagy talán meggondolta magát, és mégsem akar velünk dolgozni. Sokáig nem volt látogatónk – a támogatóinknak mániája volt a titkolózás, és az irodánkat az olcsósága miatt választották, nem pedig azért, mert alkalmas lett volna társas életre. Tehát, ha úgy fogalmazunk, hogy Abbie bevonulása látványos volt, az valószínűleg többet mond életünk szürkeségéről és kicsinyességéről, mint róla.

Még mielőtt Tim elkurjantotta volna magát – „Figyelem, emberek!” –, a többség már kiszúrta a recepción, és akik nem vették észre, azoknak is feltűnt, hogyan lohol Tim az üdvözlésére. Először is: magas volt, legalább száznyolcvan centi, és testhezálló, szakadt farmert viselt. A térdig érő gavallérsarkú csizma, meg a fején feltornyozott rozsdaszínű varkocsok tekercse még magasabbnak mutatta. Fekete tetoválás – valaki szerint hawaii minta, vagy talán maori vagy kelta – futott le nyaktól a bal karján. De minket az hökkentett meg a legjobban, hogy milyen fiatal. A mi szakmánkban, ahol húsz-egynéhány évesen veterán lehet az ember, olyan szokatlanul üdének és ártatlannak látszott, ami tisztán mutatta, hogy nem közénk való.

– Hé, mindenki! Ő itt Abbie Cullen, az első rezidens művészünk – mondta Tim, ahogy bekísérte az osztatlan terű irodába. – A munkássága döbbenetes, úgyhogy nézzetek utána a neten! Hat hónapig lesz nálunk, bizonyos témákban fog dolgozni.

– Miféle témákban? – kérdezte valaki.

Abbie válaszolt neki:

– Azt még nem döntöttem el. Remélem, többet megismerhetek abból, amit csináltok. – Déliesen elnyújtotta a szavakat, és a mosolya felragyogtatta a szobát.

Nem tudom, készakarva kapcsolta-e be valamelyikünk az egyik shopbotunkat, de az épp ezt a pillanatot választotta, hogy megközelítse Abbie-t.

– Helló, hogy van? – kérdezte derűsen. – Ez a blézer, amit viselek, csodásan állna magán. – Szükségtelen mondanom, hogy nem viselt semmiféle blézert; ez csak olyan üzleti fűzős duma volt, amelyet belekódoltunk a prototípusba. – Mit szólna hozzá, ha körülnéznénk együtt a boltban, és kiválasztanék pár dolgot, amiket felpróbálhatna? Az ön mérete, ha jól látom, nyolcas?

– Vevő vagyok rá – nevetett Abbie, és noha ez nem volt különösebben vicces, valamilyen okból mind együtt nevettünk vele. Olyan volt, mintha a gyermekünk mondott volna valamilyen édes oktondiságot egy látogató Fontos Személynek.

Tim is nevetett, azzal a fejhangú, fiús vihogással, ami az egyik kockás jellegzetessége volt.

– Abbie a K-hármasban lesz – mondta. Ez az egyik tanácstermünk volt. Ám Abbie leállította.

– Jobb szeretnék itt egy asztalt, hogy ráérezzek, mi is zajlik nálatok. Ha neked is oké.

– Ahogy óhajtod. – Tim vállat vont. – Emberek, adjatok meg Abbie-nek minden segítséget! És tanuljatok tőle! Bontsátok szét agyilag! Fejtsétek vissza a kreativitását! Ne feledjétek, azért van itt, hogy nektek legyen hasznotok belőle, és nem fordítva!

Ez így utólag belegondolva nem volt a legbarátságosabb istenhozott. De hát Tim már csak ilyen volt.