7.
712 Words
7.Felfedezed, hogy Tim megpróbálta a minimumra csökkenteni a különbségeket a régi tested és e között a test között. A melled emelkedik-süllyed, pontosan úgy, mintha lélegeznél. Dideregsz, ha hideg van, és ha meleg van, le kell venned egy réteg ruhát. Hunyorogsz, sóhajtasz, összevonod a szemöldököd, olyan módon, amit nem mindig tudsz irányítani. Éjszaka elvonulsz az egyik vendégszobába, hogy ne zavard Timet, és alszol; vagyis inkább átváltasz csökkentett üzemmódba, amikor újratöltöd az elemeidet, és újabb emlékeket töltesz be. Ezek a legjobb órák. Néha az álmaid összehasonlíthatatlanul gazdagabbak az ébredező világnál.
Az egyik ilyen időszakban eszedbe jut a nap, amikor megkérte a kezedet. Elutaztatok keletre a Tádzs Mahalhoz, ahol csillagászati összeget fizetett ki egy privát idegenvezetésért, tömegnyomor nélkül. Egész úton a kába eufória ködében dőltél hozzá a légkondicionált Mercedes hátsó ülésén, lopott pillantásokat vetve az ujjadon csillogó óriási gyémántra.
Később az idegenvezetőtök elmagyarázta, hogy a palotát tulajdonképpen síremléknek építtette a mogul a kedvenc felesége, Mumtaz Mahal számára.
– Ha előbb halok meg, elvárok minimum egy palotát – közölted mímelt komorsággal.
– Nem engedem, hogy előbb halj meg! – Még a feltöltésből is kihallatszik a tántoríthatatlan meggyőződés.
A negyedik napon festékeket hoznak.
– Remélem, jók lesznek – mondja, miközben kicsomagolja őket. – Nagyon kényes voltál a márkákra.
Az voltál? Erre sem emlékszel.
– Biztos, hogy jók lesznek.
De mit fess? Nem vágysz semmiféle alkotásra. Ám Timnek láthatólag olyan fontos, hogy nekiveselkedsz.
A narancsok mellett döntesz. Legyen csendélet. Felviszed a tálat az emeletre, és beállítod a műtermedbe.
Négy órával később majdnem kész vagy. Odaviszed megmutatni Timnek.
– Hihetetlen! – mondja biztatóan. – Látod? Megőrizted minden tehetségedet.
Kétkedve nézed a vásznat. Neked úgy tűnik, hogy amit megőriztél, az technika, nem tehetség. A festményed olyan szabatos és személytelen, mint egy fotográfia.
Ám Tim ujjong. Rábeszél, hogy szignáld a képet. Abbie Cullen-Scott. A lendületes, magabiztos aláírás olyannak látszik, mint a tied. De akkor is hamisítvány, akárki akármit mond. Számítógépes másolat. Akárcsak a többi részed.
Következőnek tornaszereket rendel. Nem a kalóriaégetéshez – súlyodat örökre fixálták 70 kilóban –, hanem hogy a mozgásod természetesebb legyen. Még egy Wii is van. Először nehéz, többször is elesel a Dance Party legalacsonyabb fokozatán, de minden ismétléstől ügyesedsz.
Úgy fonod be a hajadat, ahogy az emeleti önarcképen láttad. Még sminkkel is kísérletezel. Korábban alig használtad, de ez az új arc aktívabb hozzáállást igényel. Arra gondolsz, milyen jó, hogy művész vagy: fokozatosan kitalálod, miként puhíthatod fényekkel és árnyékokkal ezt az üres gumiarcot addig, amíg majdnem olyan lesz, mintha élne.
Tim javaslatára megpróbálkozol a jógával. Meglepetésedre ismered az összes pózt, még a legnehezebbeket is, a galambot, a pávát, a Tittibhászanát. Tim csendes büszkeséggel figyel. Rájössz, hogy a testedet olyan tökéletesre építették, mint egy versenyautót: neked csak meg kell tanulnod, hogyan kormányozd.
Harmadik ajándéka egy olimpiai méretű trambulin. Miközben figyeled a szállítókat, ahogy összeszerelik a pázsiton, váratlanul eszedbe jut az egyik első randevútok: Tim elvitt a House of Air nevű, fedett trambulinparkba a Golden Gate közelében. Akkor jöttél rá, hogy Tim nemcsak kíméletlenül megszállott bír lenni, de vicces is.
Utána végigmentetek az Öböl-ösvényen Fort Pointig, ahol leültetek, és egymás kezét fogva néztétek az óceánt.
– Elmehetnénk ismét a Golden Gate-parkba – mondod, mert váratlan nosztalgia fog el azok után az idők után. – Jó volt az a randevú.
Tim habozik.
– Jó ötlet, de most még ne.
– Miért ne?
– Pillanatnyilag bonyolult lenne eljárogatni.
Értetlenül nézel rá.
– Úgy érted, nem hagyhatom el a házat?
– Nemsokára megteheted – mondja sietve. – Mindössze arról van szó, hogy… fel kell készítenünk téged.
Miután a szállítók végeztek, Tim lerúgja a cipőjét, és felkapaszkodik a trambulinra.
– Kész vagy? – kérdezi, és nyújtja a kezét.
Óvatosan felmászol. Először nehéz. Tim szorosan fog, és gyengéden rugózik veled, hogy lendületbe jöjj.
– Ez az! – bátorít. – Kezdesz ráérezni az ízére! – Úgy csinál, mintha a NASA-nál számolna vissza, a rugózásokra időzítve. – T mínusz tizenkettő és tovább… nyolc, hét, hat, öt… Főhajtómű bekapcsol! Felszállás!
Mikor azt mondja, felszállás, rugózik még egyet befejezésül, ezúttal erősebben. Érzed, ahogy a térded behajlik, egy-kettő-három, aztán hirtelen a helyére ugrik minden, és te felemelkedsz. Tim elengedi a kezedet, és te szárnyalsz, magasabbra és magasabbra minden rugózással, varkocsaid lobognak, lábad ollózik, mindketten nevettek és kiabáltok, mikor együtt ugrotok, képtelen formákat rajzolva a levegőbe.
Mióta hazahozott, először érzed azt az örömet, ami elválaszthatatlan a szerelemtől; a boldogságot, amely kizárólag abból fakad, ha egy bizonyos emberrel vagy boldog, azzal az emberrel, akiben megbízol, hogy az élete árán is megvédi a boldogságodat. Szeretlek, gondolod elragadtatva. Tim, szeretlek! És noha csak az ujjongás és a gyönyör vad sikítása jön ki a szádon, látod a fülig érő vigyorán, hogy megérti a gondolataidat.
- Writer
