2.
616 Words
2.Az első gondolatod az, hogy hallucinálsz – hogy nem Tim álombeli lánykérése a valótlanság, hanem ez. Hogyan is lehetne ez a valóság? Ennek, amit most összehord – valamilyen műszaki halandzsa lélekállományokról és neuronhálókról –, egyszerűen semmi értelme.
– Nem értem. Azt mondod, hogy valami történt az agyammal?
Tim a fejét rázza.
– Azt mondom, hogy mesterséges vagy. Intelligens, tudatos… de szintetikus.
– De hát nekem semmi bajom! – erősködsz tanácstalanul. – Nézd, hadd mondjak találomra három dolgot magamról! A nizzai saláta a kedvenc ételem. Tavaly hetekig dühöngtem, mert a kedvenc kasmírgyapjú kabátomat kirágták a molyok. Szinte minden nap eljárok úszni… – Elnémulsz. A hangod, amelynek tükröznie kellene a fokozódó rémületedet, károgó, tompa monotonitással – Stephen Hawking-hangban – jön ki a szádon.
– Azt a kabátot hat éve rágta meg a moly – mondja Tim. – Bár azért megtartottam. Megtartottam minden holmidat.
Bámulsz rá, igyekszel felfogni mindent.
– Azt hiszem, nem jól csinálom. – Papírt húz elő a zsebéből. – Tessék, ezt itt a befektetőinknek írtam. Ez talán segít.
GYAKRAN FELTETT KÉRDÉSEK
K: Mi az a kobot?
F: A kobot a „kedves robot” rövidítése. A prototípusokkal végzett kísérletek azt mutatják, hogy a kobot jelenléte enyhítheti a szeretett lény elvesztése felett érzett fájdalmunkat, vigaszt, társaságot és érzelmi támaszt nyújtva a gyászban.
K: Mi különbözteti meg a kobotokat a mesterséges intelligencia más formáitól?
F: A kobotokat speciálisan együttérzésre tervezték.
K: Minden kobot egyedi lesz?
F: Minden kobotot személyre szabnak, híven másolva a szeretett lény külsejét. Közösségi oldalak posztjait, üzeneteket és más dokumentumokat vonnak össze az egyedi sajátságokat és a személyiséget tükröző „neuronállományba”.
Van több is, sokkal több, de nem bírsz összpontosítani. Hagyod, hogy kihulljon a kezedből a papír. Csak Tim képzelheti, hogy a konkrét kérdések és feleletek listája segíthet egy ilyen helyzetben.
– Ez a munkád – jut az eszedbe. – Mesterséges intelligenciával foglalkozol, de az ügyfélszolgálathoz... a csetbotokhoz van valami köze…
– Így van – vág a szavadba. – Az volt a munkám, de azóta öt év eltelt. Az emlékeid öt éve elavultak. Miután elveszítettelek téged, rájöttem, hogy a gyász a nagyobb szükséglet. Ennyi idő kellett, hogy felhozzalak ebbe az állapotba.
Nem fogható fel azonnal, amit mond. Gyász. Most értetted meg, mit próbál közölni veled.
– Azt mondod, hogy meghaltam. – Felbámulsz rá. – Azt mondod, hogy az igazi énem meghalt, mikor is? Öt éve. És valahogyan visszahoztál ilyennek.
Nem válaszol.
Vegyes érzelmeket érzel. Hitetlenséget, természetesen. Ugyanakkor iszonyatot is, ha a gyászára gondolsz, és hogy min mehetett át. Téged legalább megkíméltek ettől.
A kobotokat speciálisan együttérzésre tervezték…
És Danny? Öt teljes évet hagytál ki az életéből.
Danny gondolatára ismerős bánat önt el. Bánat, amit határozottan elnyomsz magadban. De mindezen érzéseket – a bánatot és az elnyomást – olyan normálisnak, olyan természetesnek érzed, hogy csakis a te saját egyéni érzéseid lehetnek.
Vagy mégsem?
– Tudok mozogni? – kérdezed, és megpróbálsz felülni.
– Igen, bár elsőre fárasztó lesz. Óvatosan…
Most megpróbáltad letenni a lábadat a padlóra. Kétfelé csúsznak, gyengék, mint egy kisbabáé. Tim épp idejében kapott el.
– Előbb az egyik láb, aztán a másik – folytatja. – Felváltva helyezd át a testsúlyodat! Így már jobb. – Fogja a könyöködet, hogy megtartson, miközben a tükörhöz sétálsz.
Minden kobotot személyre szabnak, híven másolva a szeretett lény külsejét…
Az arc, amely visszabámul rád a kórházi kék hálóing válla fölött, a te arcod. Püffedt és véraláfutásos, és egy halvány vonal van az állad alatt, mint amilyen nyomot hagy azoknak a kalapoknak a szíja, amiket a katonák viselnek a díszszemléken. De akkor is vitathatatlanul te vagy. Nem egy tárgy.
– Nem hiszek neked – mondod hátborzongató nyugalommal, és eltölt a meggyőződés, hogy abból, amit Tim mond, semmi sem lehet igaz, és a férjed – a te lángeszű, imádó, bár kétségtelenül mániákus férjed – megtébolyodott. Mindig is túl keményen dolgozott, a végletekig hajtotta magát. Most végleg elborult az agya.
– Tudom, hogy sok ez így egyszerre – mondja gyengéden. – De bebizonyítom neked. Figyelj!
A tarkódhoz nyúl, és a hajaddal babrál. Egy cuppanás, furcsa, hideg érzés, aztán a bőröd, az arcod – a te arcod – leválik, mint a búvárruha, és megmutatja maga alatt a kemény, fehér műanyag koponyát.
- Writer
